A hónap témája: háború. Novella: Jászberényi Sándor: Megölni egy arabot. Vers: Paul Éluard: Szabadság
JÁSZBERÉNYI SÁNDOR: MEGÖNI EGY ARABOT
ÉS, 2015.ápr. 3.
A két géppisztolyt a konyhaasztalra tettük. Heszin azzal búcsúzott el a fiúktól, hogy „majd beviszi a puskákat a központba”, majd bezárta az ajtót. Hallottam, hogy odakint duruzsol a terepjáró motorja és elindul az autó, benne a fiúkkal, akikkel négy napon keresztül éjszakáztunk a sivatagban. Ragyogó csütörtök délután volt. Sütött a nap Szulimaniban, mi pedig épen és egy darabban visszaértünk a khanakini frontról. Még a kocsin sem esett egy karcolás sem.
Heszin egy kétszintes, amerikai típusú családi házban lakott. A lakást jó ízléssel és modern eszközökkel rendezte be. A mosdatlan sivatagi éjszakákhoz és a tűzön, bádogdobozban melegített füstös teához képest elképzelhetetlen luxus szakadt ránk.
„Nagyon betegnek érzem magam, testvér.” – mondta Heszin vigyorogva, miközben kipakoltam a fényképezőgépet a hátizsákomból és kitettem az asztalra az aksit és a memóriakártyát.
„Rettenetesen nézel ki.” – feleltem.
„Te is betegnek tűnsz.”
„Igen. Az vagyok.”
„Orvosságra van szükséged.”
„Igen. Sürgősen.”
Heszin a hűtőszekrényhez lépett és elővette a Jack Danielst. Rendes adagot töltött ki két pohárba, jeget rakott beléjük, majd az egyiket a kezembe adta.
„Baszódjon meg a Da’ás!” „Baszódjon meg a Da’ás!”
Ittunk. A whisky kimosta a szánkból az elmúlt négy nap szitáló homokját. Amint letettük a poharat Hiú azonnal újratöltötte őket.
„A kurva anyját Abu Bakr Al Bagdadinak!” „A kurva anyját Abu Bakr Al Bagdadinak!”
Megint ittunk.
„Ne haragudj Kák Szárdár, hogy ezt mondom, de bűzlesz.” – mondta Heszin vigyorogva, amikor letette a kezéből a poharat.
„Tudom. Megyek is fürdeni.”
„Rendben, addig én rendelek valami ennivalót.”
„Te is büdös vagy.”
Hátba vágtam az ezredest, és elindultam a felső szintre, ahol a vendégszoba volt. Felfelé haladva a márványlépcsőn elképzelhetetlen volt, hogy kétszáz kilométerre innen háború van.
Pedig háború volt. Az Iszlám Állam offenzíváját alig húsz kilométerre sikerült csak megállítani Erbiltől két héttel ezelőtt. Egész Kurdisztán a háborúzással volt elfoglalva. A férfiak mellett öregek, nők és gyerekek vonultak ki a frontra. Muszáj volt menniük. Mindenki tudta, mire számítson a kalifátustól. Ezt mi is jól láttuk odakint a fronton. A markológépekkel ásott gödrökben, a benzintől megfeketedve egymás hegyén-hátán feküdt minden nem szunnita muszlim, annak jeleként, hogy kikre nem tart igényt Abu Bakr Al Bagdadi kalifa. Főleg az elégett gyerekek holtteste volt csúnya látvány. A méretük alapján könnyen azonosítottuk őket, mert kicsikék voltak az öregek és a nők testéhez képest. A tűztől pedig még kisebbek lettek.
Nagy, tágas fehérre csempézett szoba volt a fürdőszoba, beépített fém zuhanyzófülkével. Meglazítottam a bakancsom cipőfűzőjét és kiléptem belőle, finoman pergett belőle a homok. Kicsatoltam az övemet és kigomboltam az ingemet. Tényleg bűzlöttem. Három napon keresztül éjszakáztam a sivatagban ugyanabban a ruhában, izzadtam és száradtam bele az ingembe. A kicsapódó só fehér mintákat rajzolt rá a mellkasomon és a hónom alatt.
Ledobtam a ruhákat magamról és megnyitottam a csapot. A forró víz azonnal elhomályosította a zuhanyzó üvegét. Éreztem, hogy a bőrömbe tapadt homok megindul rólam lefelé, hogy a tömegsírok látványát, a halott pesmergák agyamba égett arcvonásait, mindent lemos a víz. A homlokomat a csempéhez nyomva, hosszú perceken keresztül álltam bent a zuhanyrózsa alatt.
Az ezredes egyik nagy fehér törülközőjével törülköztem, amikor Hiú megállt a szoba ajtajában. A kezében két pohár whisky volt.
„Ezt idd meg, aztán gyere le. Meg kell beszélnünk valamit.”
A kezembe nyomta az italt, koccintottunk és ittunk. Az ezredes lesietett a lépcsőn. Felöltöztem és mentem utána. Lent ült a nappaliban az étkezőasztalnál és a laptopját bámulta, becsukta, amikor meglátott.
„Be kell mennem a főparancsnokságra.”
„Mi történt?”
„Megfogtak egyet a fiúk.”
Leültem az asztalhoz és töltöttem még egy whiskyt mindkét pohárba, az egyiket Heszin kezébe adtam.
„Veled mehetek?”
„Nem írhatsz róla semmit. Ez szigorúan titkos. Újságíró oda nem mehet be.”
„Értem.”
„Egyébként velem jöhetsz. Majd azt mondom, hogy önkéntes vagy a parancsnokságom alatt.” Koccintottunk.
„Készülődj, mindjárt indulunk. Egyél valamit.”
Felálltam és kimentem a konyhába. Kinyitottam a hűtőt. Találtam benne némi sajtot, leültem és ettem. Csöngettek az ajtón, Hiú nyitotta ki.
Az ezredes kurdul beszélt valakivel az ajtóban, majd bejött a konyhába. „Indulunk, testvér.”
Felálltam az asztaltól. Az ajtóban egy harminc körüli katona állt, hagyományos pesmerga öltözetben. Vettem a zakómat és indultam. Egy nagy platójú Toyota terepjáróval mentünk. Mindhárman az első ülésre szálltunk be. Az ezredes és a sofőr kurdul beszélgettek, végig az utat. Jó harminc percen keresztül utaztunk a kivilágított városban a hegyek között. Néztem az üzletek neonfényeit és a kávézók előtt ücsörgő és beszélgető embereket. Végül rákanyarodtunk a hegyi útra, ahol a főhadiszállás állt. Kétméteres betonkerítés vette körül, a tetején szögesdrót kerítéssel. A lövegtornyokból PKM géppuskás őrök bámulták a vidéket, látszott a reflektorok fényében a leheletük.
A kapu elé tankcsapdák voltak állítva, az őr pedig a kalasnyikovval a kezében lépett az ablakhoz, amikor megálltunk. Az ezredes mondott valamit kurdul és rám mutatott, az őr végigmért, majd intett, hogy haladjunk tovább.
Az épület főbejárata előtt álltunk le a kocsival, Heszin kiszállt és elindult befelé, követtem. Egy gyéren megvilágított folyosó után, hosszú lépcsőkön mentünk le az alagsorba, ahol a fogda volt.
„Dzsalaúlánál fogták meg.” – mondta Heszin. „Be akart szökni Khanakinba.”
„Értem.”
„Fegyver is volt nála. Azt gyanítjuk, hogy merényletet készült elkövetni. Eddig nem vallott be semmit.”
Egy íróasztal állt a lépcső mellett, melynél szintén egy katona ült. Tisztelgett, amikor meglátta Hiút. Heszin intett, majd az asztal fölé hajolt és aláírt egy ívet. Intett, hogy menjek utána.
„Azért jöhetsz velem, mert jelenleg a legmagasabb rangú tiszt vagyok a városban. Az egész vezérkar lent van Khanakinban.”
A katona végigvezetett minket a folyosón, amelynek mindkét oldalán rozsdás fémajtók álltak, majd az egyiknél megállt, kulcsot vett elő és kinyitotta. Odabent sötét volt, hosszú másodpercek teltek el, mire ki tudtuk venni a berendezést. Egy nagy hosszú asztal állt a szoba közepén, mellette egy fémszék, melyhez egy tizenhét év körüli kamaszfiú volt bilincselve. Hunyorgott a hirtelen fényben, jól ki tudtam venni az arcát. Rá volt száradva a vér. Hiú belépett az ajtón, mentem utána. A katona bezárt minket, Heszin pedig felkapcsolta a szobában található lámpát, mely egy meztelen villanykörte volt.
„Asszalamú Alaikum.” – mondta Heszin . „Hogy van a kalifa követője?”
„Nagyon kell WC-re mennem. Kérem, engedje meg, hogy WC-re mehessek.” – válaszolta a fiú.
„Mi a neved fiú?”
„Ahmed Al Bahiza.”
„Hová valósi vagy?”
„Bahizába.”
„Mit kerestél Khanakinban Ahmed?”
„Nagyon kell mennem, kérem, engedjen ki.”
„Azért mentél Khanakinba, hogy megölj valakit. Kit?”
„Nem, az anyám Khanakinban lakik, hozzá indultam.”
„Fegyverrel?”
„Háború van.”
„Nem lesz ebből WC-re menés, Ahmed.”
„Könyörögve kérem, engedjen ki.” – mondta a fiú hisztérikusan. „Be fogok vizelni.”
„Nézd meg a koszos gyilkos arabot Kák Szárdár.” – mondta Heszin felém fordulva.
„Nem vagyok gyilkos.”
Heszin fordulatból vágta pofon a gyereket, felborult a székkel.
„Akkor beszélj, ha kérdezlek.” – mondta Heszin .
A gyerek zokogott a földön. Bevizelt.
„Milyen undorító!” – mondta Heszin . „Hát ez a módi a dzsihádon?”
„Nem vagyok dzsihádon.” – mondta a fiú. Heszin lehajolt hozzá, ügyelve, hogy ne érintse a húgytól átázott ruháit, visszahúzta a székkel együtt.
„Mikor léptél be a Da’ás-ba?”
„Nem vagyok a Da’ás tagja.”
„Hazudsz.”
Heszin ismét megütötte, ezúttal azonban ügyelt rá, hogy ne dőljön fel. Az orrából megint ömleni kezdett a vér. A gyerek megint zokogni kezdett. Felemelte a fejét és rám nézett.
„Kérem, segítsen! Ártatlanul vádolnak!” – mondta tökéletes angolsággal. Heszin megint megütötte, a szék felborult. Vinnyogva ismételgette angolul, hogy „kérem, segítsen”.
„Hol tanultál meg angolul, te koszos arab?” – kérdezte Hiú, és szájba rúgta, hallottam a fogai reccsenését. Csendben maradt.
„Nem kellene ezt csinálnod.” – mondtam, miközben Heszin újra felállította a széket. Hátrament a szoba sarkába, ahol egy csap lógott ki a falból. Mellette egy piszkos műanyag vödör állt. Az ezredes megnyitotta a csapot és engedni kezdte a vödörbe a vizet.”
„Már miért nem?”
„A genfi konvenció.”
„Szarok a genfi konvencióra. Ez nem katona.”
„Akkor civil.”
„Ez egy koszos Da’ás-os állat. Láttad a tömegsírokat, meg hogy mit művelnek.”
„Ezt nem tudhatod biztosan.”
„De tudom. Ez egy koszos arab.”
„Nem mindegyik arab van a Da’ás-sal.”
„Ezt magyarázd el azoknak, akiket lefejeztek vagy élve égettek el.”
„Kérlek, fejezd be. Jár neki a tárgyalás.”
„Ti barom nyugatiak. Idejöttök osztani az észt, meg kirabolni az olajat. Ez a tárgyalás.”
„Ne legyél állat.”
„Én nem vagyok állat. Ez az állat itt.”
Hiuá fogta a vödör vizet és a fiú fejére borította. Magához tért, a szájából folyt a vér.
„Ki volt a célpont?” – kérdezte Heszin .
„Nem volt célpont. Nem vagyok Da’ás-tag. Az amerikai iskolában tanultam angolul. Az anyámat mentem meglátogatni Khanakinba.” – mondta a fiú fuldokolva a saját vérétől. „Kérem, Uram, ne hagyja, hogy bántson.”
„Elmondom, mi lesz.” – mondta Heszin . Az övéből elővette a Makarovját és csőre töltötte. Nagyon szép állapotban lévő pisztoly volt, sokat lőttem vele célba a fronton a fiúkkal.
„Háromig számolok.” – mondta Heszin és a kölyök halántékához nyomta a pisztolyt. „Háromig számolok, és ha nem mondod meg, ki vagy mi volt a célpont szétlövöm a fejedet.”
„Édes Istenem!”
„Egy.”
„Nem volt célpont, az anyámat jöttem meglátogatni.”
„Kettő.”
„Vallom, hogy egy az Isten és Mohamed az ő prófétája, nem vagyok a Da’ás tagja”
„Három.”
Jobb kézzel ütöttem, oldalról, Heszin állkapcsára. Meglepetésszerűen érte, két métert repült a lendülettől és a hátára érkezett a szoba végében. A pisztoly kiesett a kezéből. Azonnal ugrottam rá. Ő is észnél volt. Egy rúgással rúgott le magáról. Hátraestem, felborítottam a kölyköt a székkel. Mire felálltam a földről, már a kezében volt a pisztoly.
„Én tényleg kedvellek, magyar, de ha még egyszer megütsz, lelőlek.”
Felálltam a földről, a kölyök sírását lehetett csak hallani a szobában.
„Nem hagyom, hogy ezt csináld.”
„Ti, humanisták. Miattatok tart itt az egész világ.” A pisztoly csövét a gyerek felé fordította és háromszor lőtt. Két golyó a kölyök mellkasát tépte fel, egy a fejébe talált. A lövések hangjától csengeni kezdett a fülem.
„Hidegvérű gyilkos vagy.”
„Háború van.”
Kinyílt az ajtó, az őr rohant be felhúzott géppisztollyal a kezében. Heszin mondott valamit kurdul az őrnek, az tisztelgett, majd kiment.
„Jössz?” – kérdezte Heszin , biztosította a pisztolyát, az övébe tette, majd kiment az ajtón. Követtem. Felmentünk a lépcsőn, a kijáratnál már várt az autó. Nem szóltunk egymáshoz az egész út során, csak Hiú beszélgetett a sofőrrel. Amikor megérkeztünk a házhoz, Hiú kinyitotta az ajtót és bement a nappaliba, én felmentem az emeletre, ahol a vendégszoba volt.
Egy napom volt még Szulimaniban, utána indulnom kellett Erbilbe, hogy elérjem a repülőt vissza Európába. Levetkőztem és befeküdtem az ágyba. A kamaszfiú képe azonban nem hagyott aludni. Számba vettem a lehetőségeket, hogy mit tehetnék, hogy jobban érezzem magam. Semmit. A felismeréstől kiszáradt a szám. Ránéztem az órámra, hajnali fél három volt. Kiszálltam az ágyból és elindultam lefelé a konyhába, ahol az ezredes az ivóvizet tartotta. Már a lépcső alján hallottam a horkolását. Benéztem a nappaliba, ahol aludt. Egy üres whiskysüveget szorított álmában a kanapén, a kanapé előtt a kis asztalon állt a laptopja, melyen végtelenítve egy videó ment valamelyik arab fájlmegosztóról.
Közelebb léptem, hogy lássam, hogy mi az. Da’ás-videó volt. A megölt kamasz szerepelt rajta, egy jezidi nő levágott fejét mutatta a kamerába a hajánál fogva. Mosolygott.
Töltöttem magamnak egy pohár vizet a konyhában.
Szómagyarázatok:
Szulimani /Sulaimani/ Sulaymaniyah: város Irak kurdisztáni területén.Khanakin / Khanaqin: többségében kurdok lakta iraki város az iráni határ közelében Jack Daniel’s: népszerű whiskey márka
Kák Szárdár: kurdul kb.: Tiszteletreméltó Sándor! Erbil: Irak 4. legnépesebb városa, zömében kurdok lakják Kalifátus: az egyetlen szervezet által sem elismert IS „államformája”Szunnita: a muszlim vallás egyik, legtöbb hívővel rendelkező ága Pesmerga: kurd harcos Dá’ás / daash /DAESH: az Iszlám Állam (ISIS, IS) egyik megnevezése Abu Bakr Al Bagdadi: az Iszlám Állam egyik vezetője, a kalifa PKM, kalasnyikov, Makarov: fegyverfajták Dzsalaúla / Jalaula: közlekedési csomópontként ismert iraki határváros Asszalamú Álejkum: köszönés, kb.: Béke legyen veled! Dzsihád: eredeti teológiai jelentésétől némileg függetlenül manapság az iszlám hódító háborújára használt fogalom
Genfi konvenció: 1949 óta érvényben lévő nemzetközi egyezmény fegyveres konfliktusok esetén alkalmazható jogi szabályokról Jezidi: iraki kurd nemzetiségű vallási kisebbség
Paul Éluard:
Szabadság
Kis irkalapjaimra,
padomra és a fákra,
a porra és a hóra
felírlak én.
Minden beírt papírra,
s minden üres papírra,
hamura, kőre, vérre
felírlak én.
Ó képek aranyára,
harcosok fegyverére,
királyi koronákra
felírlak én.
Erdőre, pusztaságra
fészekre, rekettyésre,
zengő gyermekkoromra
felírlak én.
Az éj csudáira,
fehér cipó napokra,
szerelmes évszakokra
felírlak én.
Az elrongyolt egekre,
a nap lápos vizére,
s a tünde hold tavára
felírlak én.
Mezőre, láthatárra,
szárnyrakelt madarakra,
az árny malmaira
felírlak én.
Minden hajnal hevére,
tengerre, hajókra,
megőrült hegyekre
felírlak én.
Felhő pillékre és
verítékző viharra,
a méla, unt esőre
felírlak én.
Szikrázó villanásra,
színek tornyaira
s a meztelen valóra
felírlak én.
A fürge kis dűlőkre,
a fennlengő utakra
és égrenyúlt terekre
felírlak én.
A fényre, mely kigyullad,
a fényre, mely elalszik,
sok régi otthonomra
felírlak én.
Szobámnak a tükörben
kettészelt gyümölcsére
ágyam üres héjára
felírlak én.
Nyalánk kis kutyusomra,
két nagy tapsi fülére,
balog mancsára is
felírlak én.
Ajtóm szűk padlatára,
meghitt kis tárgyaimra,
az áldott lángú tűzre
felírlak én.
A nyíló női testre,
baráti homlokokra
és felémtárt kezekre
felírlak én.
Döbbenet ablakára,
figyelmes ajk-ívekre,
s csönd fölé magasan
felírlak én.
Feldúlt rejtekeimre,
ledőlt fároszaimra,
búmnak merő falára
felírlak én.
A vágytalan hiányra,
a meztelen magányra,
a halál lépcsejére
felírlak én.
A boldog gyógyulásra,
a szétfoszló veszélyre
s az újszülött reményre
felírlak én.
S ez egy szó erejével
kezdek el újra élni,
hogy felismerjelek s neven
nevezzelek:
Szabadság.
Somlyó György fordítása
Liberté (Francia)
Sur mes cahiers d’écolier
Sur mon pupitre et les arbres
Sur le sable de neige
J’écris ton nom
Sur toutes les pages lues
Sur toutes les pages blanches
Pierre sang papier ou cendre
J’écris ton nom
Sur les images dorées
Sur les armes des guerriers
Sur la couronne des rois
J’écris ton nom
Sur la jungle et le désert
Sur les nids sur les genêts
Sur l’écho de mon enfance
J’écris ton nom
Sur les merveilles des nuits
Sur le pain blanc des journées
Sur les saisons fiancées
J’écris ton nom
Sur tous mes chiffons d’azur
Sur l’étang soleil moisi
Sur le lac lune vivante
J’écris ton nom
Sur les champs sur l’horizon
Sur les ailes des oiseaux
Et sur le moulin des ombres
J’écris ton nom
Sur chaque bouffées d’aurore
Sur la mer sur les bateaux
Sur la montagne démente
J’écris ton nom
Sur la mousse des nuages
Sur les sueurs de l’orage
Sur la pluie épaisse et fade
J’écris ton nom
Sur les formes scintillantes
Sur les cloches des couleurs
Sur la vérité physique
J’écris ton nom
Sur les sentiers éveillés
Sur les routes déployées
Sur les places qui débordent
J’écris ton nom
Sur la lampe qui s’allume
Sur la lampe qui s’éteint
Sur mes raisons réunies
J’écris ton nom
Sur le fruit coupé en deux
Du miroir et de ma chambre
Sur mon lit coquille vide
J’écris ton nom
Sur mon chien gourmand et tendre
Sur ses oreilles dressées
Sur sa patte maladroite
J’écris ton nom
Sur le tremplin de ma porte
Sur les objets familiers
Sur le flot du feu béni
J’écris ton nom
Sur toute chair accordée
Sur le front de mes amis
Sur chaque main qui se tend
J’écris ton nom
Sur la vitre des surprises
Sur les lèvres attendries
Bien au-dessus du silence
J’écris ton nom
Sur mes refuges détruits
Sur mes phares écroulés
Sur les murs de mon ennui
J’écris ton nom
Sur l’absence sans désir
Sur la solitude nue
Sur les marches de la mort
J’écris ton nom
Sur la santé revenue
Sur le risque disparu
Sur l’espoir sans souvenir
J’écris ton nom
Et par le pouvoir d’un mot
Je recommence ma vie
Je suis né pour te connaître
Pour te nommer
