A hónap témája: művészsors. Vers: Markó Béla: Költők koszorúja. Kispróza: Bródy Sándor: Rembrandt eladja holttestét
Markó Béla: Költők koszorúja
I
JANUS PANNONIUS
A pannón dombok dermedten feküsznek,
tengődöm itt, és közben messze vágyom,
forró lelkem hideg könyvekbe zárom,
s már nincs értelmük a díszes betűknek,
de írok, írok, írok lankadatlan,
sorsosaimnak érthetetlen nyelven,
Itáliámat lassan elfelejtem,
már nem lelem fel a latin szavakban,
magyarul élek, s most mégsem tudom,
hogy otthonom-e ez, vagy itthonom
csupán a nyers vidék, ahol anyám
édes tejétől édes még a szám?
Ó, pannón tél, te vagy hazám, te vagy!
S nem hűti mégsem véremet a fagy.
II
BALASSI BÁLINT
Nem hűti mégsem véremet a fagy,
nem szegi útját a vad fergetegnek,
mi bennem dúl, s ha kérlek, hogy maradj,
s te futsz előlem, én úgyis szeretlek,
csikorgó düh hajt, rontó szenvedély,
hogy légy enyém, s hogy törjelek meg végre,
de mézes szókkal közelebb a cél,
hát könnyen buktam én előtted térdre,
s ha ló sörényén otthonos kezem
hajad körül pipiske táncot lejtett,
lehettem gyenge, mert a végeken
szablyával írtam azt a véres verset,
hogy igaz ügyért minden csel szabad.
Mennybéli Isten, milyen messze vagy!
III
SZENCZI MOLNÁR ALBERT
Mennybéli Isten, milyen messze vagy,
mi nem látunk, de te láthatsz-e minket?
A fűszálakat látja-e a nap?
Ha öl, ha éltet, néki úgyis mindegy?
Méhkas vagy hangyaboly, olyan parány
az embernép, ki csak tebenned bízik,
sárrá omlik szét, teste oly silány,
de lelkében a te szerelmed izzik.
Hallott-e ember hangyaéneket?
Hallott-e Isten emberéneket?
Vagy szavaink a semmiségbe tűnnek?
Hozzád kiáltunk, s nem kérünk sokat:
mutasd meg mennyedet, ha poklodat
te látni engedted fájó szemünknek!
IV
ZRÍNYI MIKLÓS
Ki látni engedted fájó szemünknek
a dúlást, hogy a régi pergamenre
írt országot morzsákra széjjelszedje
mohó patkány s egér, miféle bűnnek
miféle büntetését kell viselnünk?
Testet s lelket mívelni annyi készség,
a bajt megvívni annyi nagy merészség
miért múlt el ily ostobán felettünk?
Patkány s egér? Szavunk is szerterágja,
s mint jó falattal, fut vele lyukába.
Ha méltó ellenfélre nem akadtam
az emberek közt, jöjjön hát a vadkan,
mert szemtől szembe kell most már fogadni,
mit jobb lett volna setétbe takarni.
V
PETRŐCZI KATA SZIDÓNIA
Mit jobb lett volna setétbe takarni,
átég erővel lehunyt szememen,
s hiába próbálom magam becsapni,
hogy becsaptál te, látom szüntelen,
ha nem szeretsz már, tán sosem szerettél,
s ha szerettél, hát miért nem szeretsz,
szolgálód voltam, s más szolgája lettél,
másért hevülsz, és másért keseregsz,
jaj, adja Isten, fordulj vissza hozzám,
jaj, adja Isten, ne szeresselek,
ne várjalak és ne kérleljelek,
de érted múlik sok magányos órám,
s korán kifosztott kertem hírleli,
hogy romlik minden, s hullnak díszei.
VI
BERZSENYI DÁNIEL
Hogy romlik minden, s hullnak díszei,
hogy senyved házam, s korcsul az idő,
hogy szélednek szét kertem színei,
hogy szól a gaz, s hogy hallgat a dicső,
megcsalva nézem sok reményemet,
hóharmat jő rám idejekorán,
pennát kezembe többé nem veszek,
magam vagyok csak verseim torán,
édes szőlőmből már ecet fakad,
pókhálós égen fényes pók a nap,
itt hágy a kedvem, itt hágy jobb korom,
álomképekkel áltat rossz borom,
s hogy lennének még méltó kincsei,
nyugodna már a szív, de színleli…
VII
KAZINCZY FERENC
Nyugodna már a szív, de színleli,
hogy Kufstein sokszor számlált lépcsei
meg nem gyötörték, s most is lelkesen
lelkendezik az újabb verseken,
feledve az iszonytató bakót,
keresve új elvégezni valót,
ha magadat nem, kushadt nyelvedet
a lenti sorból felemelheted,
új testet gyúrva annak, mi csak lélek,
új szót találva minden új eszmének,
a foghatatlan, illanó anyagból,
törvényt s szabályt szabni a gondolatból,
s tömlöcbe zárt szívedről elhallgatni,
hogy melledből tán éppen most szakad ki…
VIII
VÖRÖSMARTY MIHÁLY
Hogy melledből tán éppen most szakad ki
őrült, meghajszolt, félrevert szíved,
utolsó jajszavával hírül adni
a vészt? Számít-e még valakinek?
Ki-ki magában hallgat elveszetten,
s gyümölcseinket dúlja a vihar,
mindegy mit kiabálsz a fergetegben,
elnyomja hangod villámaival,
de nem lehet, hogy némán, szélütötten
figyeld, míg fájó agyadat a vér
elönti, és hogy semmit se remélj,
ha van remény, hisz vannak még köröttem,
kikben a múlt, mint bennem, úgy feszül,
úgy dobban, úgy ver, úgy ég, úgy hevül…
IX
PETŐFI SÁNDOR
Úgy dobban, úgy ver, úgy ég, úgy hevül
az ébredező nagyvilág, hogy végre
egyazon tűz lobog kívül-belül,
és egyazon szerelmes szenvedélyre,
a rég áhított szabadság nevére
figyelnek mindenek körös-körül,
és annyi hős kiontott, drága vére
nem volt hiába, mert az ég derül!
Az ég derül? Hisz egyre több a felhő,
s ha a vigasság napja mégis eljő,
kié leszen? Ó, mondd, míg elhiszed,
hogy a miénk! Talán kétségbeesve,
de adj erőt s hitet mindenkinek,
hogy verseidnek ritmusát kövesse!
X
ARANY JÁNOS
Hogy verseidnek ritmusát kövesse
nyugalmas életed? Amit magadtól
megvontál, a meg nem írt fájdalomból
tisztábbra, fényesebbre, édesebbre
hangoltad éneked, s a rettenetből,
mi benned van, mi éjjel-nappal zaklat,
nem adtál semmit átal a szavaknak
az egyedül viselt nehéz teherből,
mert fáj, mert jaj, mert kín, mert bírhatatlan,
mert tűzzel bélelt pokolbéli katlan
a múlt, amelyről kerek mondatokban
beszél a költő, s másra vágyik lelke:
Sikoltozzék! Nyugalmát tűzre vesse!
S egy fázó ország gyúljon föl a versre!
XI
VAJDA JÁNOS
Egy fázó ország gyúljon föl a versre,
s olvassza el a csüggesztő jeget,
mi elsivárult Mont Blancom belepte,
és lelkemre is rátelepedett,
ezt vágytam, ezt akartam, ezt reméltem
én is, mint más, ki élt, s ki rég halott,
s nem lobbant lángra még Ginám sem értem,
ó, mily szegény, mily nyomorult vagyok,
mert versem címzettjét is énnekem
kell egy cédából megszépítenem,
hogy ne maradjak végképp egyedül,
s hogy ismerje meg bennem önmagát
a szerelmétől fosztott sokaság:
szabad lehessen, éljen emberül!
XII
ADY ENDRE
Szabad lehessen, éljen emberül,
polipkarú, alantas ingoványok
ne fojtogassák a távolba látót,
ne rettegjen, hogy ő is elmerül
a bűzös sárban, míg a szemhatár
már tág mezőt, már friss eget mutatna,
ne lépjen mérges, úttalan utakra,
ki múltba néz, de eljövőkre vár,
s Jövőt keres, Szerelmet, Életet
a Gorgó-fejű halottak felett,
ki gőggel él, és mást is gőgre lázít,
feledje végre volt alázatát,
kóstoljon bort, nőt, verset és hazát,
s szólhasson, hogyha jobb Tavaszra vágyik!
XIII
JÓZSEF ATTILA
Szólhasson, hogyha jobb tavaszra vágyik
költőd, míg hideg csillagot virágzik
az ég, s a csíra megvakul a földben,
és szalmát rág a bárány elgyötörten,
pedig lehetne fű, lehetne fény is,
pedig szeretnék még szeretni én is,
hű szószólója lennék a reménynek,
s már nem lehet, hiszen csak tücsökélet
az életünk, meghozza s messze fújja
a szél, de addig is, de újra s újra
legyűrném mind a hallgatag mezőket,
másoknak énekelnék jobb időket,
hogy ellássanak házuktól hazáig,
dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig.
XIV
RADNÓTI MIKLÓS
Dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig,
s halál után is nőj a föld alatt,
a férgeknek utálatos falat
a hexameter, s dúsan lakomázik
a kínzott testből valahány, időtlen
időkig megmarad a keserű
irónnal írt, ehetetlen betű,
míg édes húsunk szétmállik a földben,
és romló szájunk végképp elfelejti
az otthon nyelvét, honnan messze űztek,
a lelkét mennybe, versét sírba rejti,
ki menne még, s már nem tud tovább menni,
az este jő, a társak ködbe tűnnek,
s a pannón dombok dermedten feküsznek.
XV
MESTERSZONETT
A pannón dombok dermedten feküsznek,
s nem hűti mégsem véremet a fagy,
mennybéli Isten, milyen messze vagy,
ki látni engedted fájó szemünknek,
mit jobb lett volna setétbe takarni,
hogy romlik minden, s hullnak díszei,
nyugodna már a szív, de színleli,
hogy melledből tán éppen most szakad ki,
úgy dobban, úgy ver, úgy ég, úgy hevül,
hogy verseidnek ritmusát kövesse,
s egy fázó ország gyúljon föl a versre,
szabad lehessen, éljen emberül,
szólhasson, hogyha jobb tavaszra vágyik!
Dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig!
1987. május–szeptember
Bródy Sándor: Rembrandt eladja a holttestét
Egyszer a nyavalyás magánzóra, Rembrandt régi, nevezetes műfestőre rájött a vágy, hogy cselekedjék: elment, elindult előpénzt kérni, ebben folyt le úgyis egész élete, külön beteg volt azért, mert már régen nem uzoválta. Festett alattomban egy kis képet valami maradék vászondarabra: sötétben villogó asztráltestet, ő maga sem tudta mit, és azt se, hogy polgári származásra kicsoda az illető. Érezte csak. És érezte, hogy el kell adni, de csak úgy, hogy majd visszaváltja, ha jobb kerül. Hogy ezt a festett rongyot végérvényesen megvegyék, valóban nem remélte.
Sok képe volt már ilyen módon az elszánt gazembernél. Az illető kép-, hegedű- és spinett-szerszámkereskedőt Becker néven írták be az anyakönyvbe annak idején, és ezen a néven nevezetes a műtörténelemben is. De hamisítások vannak világszerte e nagy könyvben - és - a kereskedőnek szerencsére álneve is volt: Mosusz. Alkalmasint átható illata miatt, mely ellenkezően hatott, úgyhogy a rendes képírók, bár a pénznek a mai természetrajza már ki volt fejlődve, hacsak nem kellett, nem is keresték föl. De kellett Rembrandtnak legfőképpen és legsürgősebben.
Oldalvást, hogy az egyensúlyt el ne veszítse, tántorgott a palotasorra, mert hol lakott volna másutt Mosusz, mint itt, szemben a muzsikaházzal, amelynek csúcsíves ablakai tisztelettel néztek bárányszemet az uzsorás ablakaival.
Az előlegkérő betántorgott a kapun, amely pont úgy csengetett, mint harmincöt esztendővel ezelőtt.
- Mi sem változott! - szólt magához Rembrandt, és kínjában röhögött. Remélte, hogy nem találja otthon, vagy elköltözött. Esetleg el is takarították, egy-két öllel alább, ahová leköltözködött az utolsó időben csaknem minden ismerőse. Mosuszt sajnálta volna; arcátlanul gonosz és kedves volt, amióta csak ismerte.
Szorongott, hogy kivitték már a zsidó temetőbe. Eh, mit zsidó. Ha az volt, az volt. Lehet, hogy föníciai volt vagy abból az ivadékból való, akiknek már a magját sem ismerjük. Nos hát, Becker Mosusz württembergi német volt, és mielőtt műárus lett volna, egészen ifjú korában fiatal keleti lányokat szállított a szerelemfaló nagy orosz városokba, de a kisebbeket sem vetette meg. Mint házasember jött vissza Amszterdamba, és a szegény kis rossz nők után csaknem átmenet nélkül a művészek és hasonló könnyelmű lények bőre vételére adta magát. Furcsa, de érthető dolog, hogy a kettő majdnem összefüggő. Mosusz alapjában véve lenézte, sőt nemegyszer tényleg le is köpte az eladásra kínált jó képet. Megcselekedte azt egyszer magával a leydeni ténsúrral is, aki egyszer valami kis szentképet hozott neki, ahol a szentek között majorság kaparászott a földes pádimentumon.
- Mi ez? Ez mi! Koldusbotra, akasztófára akarsz juttatni! Ha az egyházatyák ezt meglátják! Piha! - és leköpte a képét, sőt ezúttal nem adott előleget, talán csak ez egyetlenegyszer nem, pedig tudta, hogy az előpénzen csak ő nyerhet.
Négy esztendeig nem is beszéltek ezután. Igaz, hogy az ágensnek új, fiatalabb és olcsóbb arckép- és műfestők jelentkeztek.
Rendesebb emberek. Tisztábban is öltözködtek. Nem durva mesterember-fiúk, hanem illatos patikus-fik. Rendes céhbeliek, akik pontos időre szállították, és liliomfehérre fényesítették ki a hentesnek borvirágos arcát. Az igazba becsömörlött a holland köztársaság, és az édes olasz hamisítás divatba jött. Jöttek az új legények, akik festmények után festették a festményeket, és nem a közönséges élet után. És nem vesztek össze senkivel. Tánclépésben jártak, viszont az öregedő Nagra-parti medve nem akart muzsikára táncolni.
Rosszul folyt a Harmens sora, és Mosusz nem volt rest ezt az alkalmatosságot is a maga javára értékesíteni. Nem lehetett rajta keresni. Nem volt érdemes fönntartani az összeköttetést. És ha még megalázkodott volna, udvarolt, hízelgett volna, óraszámra itt ült volna az ágens officinájában. Elmaradt.
Annyi év után vajon fogadja-e most, és hogy fogadja a betámolygót?
Beeresztette. És Rembrandtnak az volt a fontos, hogy a műárus még megvolt, itt volt, szótlanul helyet mutatott neki:
- Ülj le, úgyis látom, hogy alig állsz a lábadon. Hallottam már mindent, hallottam! - szólt a szokottnál is rekedtebb hangon. Abban a mértékben, ahogy a pénze mindjobban csengett, a hangja mind fakóbb, csaknem fahangú lett. Süketebb is. Azelőtt, ha valami tűrhető üzletről volt szó, minden hangot meghajlott. Most már, úgy látszik, ez se izgatta. Az úgynevezett tisztesség lépett előtérbe, és az a valaki, aki a betűket iderakja, valóban kétségbe van esve, hogy retrospektíve nem tud valami igazgatóféle címet adományozni Becker polgárnak.
Rembrandt kiabált:
- Te a régi vagy, te a régi kedves Mosusz vagy. Látom, most is megnyálazol mindent, a pénzt is, a papirosokat is, a magad tenyerét is, magad száját is. Miért?
A képkereskedő nem felelt, annál jobban nyilazta, számolta a különféle valutákat, és még a szokottnál is édeskésebben rosszkedvű volt. Ráripakodott a barátjára. Mert mi természetesebb és szebb, hogy egészen addig, míg teljesen el nem esett, legkedvesebb barátjának nevezte az öreg piktort. Most is tegezte.
- No, ugyan terólad szépeket beszélnek Amszterdamban! Tudod-e, jobban utálnak, mint a varangyos békát!
Rembrandt téglavörös lett, hirtelen méreg - pedig nem volt mérges - fogta el, kedve támadt, hogy behorpassza a másik kopasz homlokát. De lecsitult.
"Ennek a szaracénnek igaza van", gondolta, "csakugyan, engem utálnak, de mennyien és miért? Csak azért-e, mert nem lehetett velem csinálni semmit, amit ők akartak? Mert nem engedelmeskedtem senkinek se. Makacs voltam."
Elhallgattak. A két ősellenség nem nézett egymásra, belülről szemlélték egymást mély megvetéssel. Az alkusz türelmetlenkedett, szeretett volna a haszontalan embertől megszabadulni, ingyen melegedett nála a jó illatú, meleg szobában. Szép és jószagú virágok voltak a Mosusz asztalán, elfogyasztja ingyen a rossz szagú csavargó. Feléje fordult:
- No, mi jót hoztál? Mit akarsz? Azt, remélem, tudod, hogy a kép és a papiros nem kell senkinek sem, még ha fizetnek is rá. A házak tele vannak, nincs hely a pincékben se, konyhákban se, a pervétákban se. Ha valami csinos új holmid, de csakis új, régi nem kell, ilyesmid ha volna eladni való? Olyan ruhadarab-féle, amilyent az orvos uraknak szoktál festeni volt, amíg becsületes ember voltál?
Most már sértegette is, mert ingyért bánhatott vele úgy, mint a kutyával, ha mást nem lehetett rajta keresni. Most már csakis ezt.
Rossz ember azért nem volt Mosusz, és azt, hogy igazán rossz valaki, még nála ezerszer rosszabbra se lehet úgy egyszerűen és biztosan rámondani. Hogy lehetett volna Mosusz gonosz, amikor jó volt a saját gyerekeihez? És ez mégiscsak a fő dolog. Vagy nem? Nem!
A mosuszillatú most arra gondolt, hogyan lehetne ettől a haszontalan férfiútól valami hasznos dolgot a gyerekei számára megszerezni. De mit? Mit?
- A fiad, Titusz, a szép, akit hercegnek neveltél, hallom, meghalt. Kár, rosszul nevelted. Agyonitta magát! - szólt gyengéden, mert arra gondolt, hogy az egyik puklis lányát, míg fiatal volt, most elvétethetné a tönkrejutott jó ismerőse elzüllött fiával. Az egyiket majd talpra állítja, a másikat meg kineveli. Mindjárt kész volt a tervvel; egyáltalán az asszú-koponyában úgy születtek a tervek, mint a nyű.
- Emlékszel a kislányomra, olyan nagy lett, mint amilyen a fiad lett volna. Olyan szép lett a lány, amilyent te nem láttál! - dicsekedett az apa.
- Emlékszek a szemére, olyan volt, mint a fekete virág. És tüze is volt, mint a fekete gyöngynek! - szólt Rembrandt tompa hangon. A szempárra emlékezett is, a szívébe volt belevésve. És arra is emlékezett, hogy nagyon kedves és jó is volt, és nemegyszer kötött üzletet Mosusszal a lánya miatt, mert nem hihette, hogy ennek a kedves púposnak a nemzője végképp ocsmány legyen.
- A háta megjavult a kis tündérnek? - kérdezte a kérencsélő, és e pillanatban már nem is volt eszében a kérés.
- Az, az a semmiség? Kinőtte. Kigyógyíttattam, ki fogom gyógyítani. Pénzkérdés, tehetem. Vele, miatta, semmi bajom, gondom nincs.
- Hát a fiad? Patikárus vagy orvos lett?
- Mind a kettő. És temetésrendező is. Mind a három jobb együtt.
Nem nevettek.
- "A három kis kék koporsóhoz" című üzlet az övé folytatta a kereskedő a dicsekvést. Majd meg hirtelen elkeseredett:
- Egy baj van, a fiamnak nincs hullája, nem kap Amszterdamban. Még a szegények se adják oda; ha van nekik, elássák és büszkék rá. Így nem tanulhat tovább, nem gyakorolhatja magát. Te, Rembrandt, hallom, csak koldusokkal és koldusnőkkel barátkozol, talán kommendálhatnál nekem egy jó holttestet. Talán tudsz. Nem kívánom ingyen.
- Tudok, magamat! - felelte a rossz anyagi viszonyoknak örvendő festő, nevetett hozzá, de komolyan gondolta.
- Hogy gondolod? - kérdezte Mosusz meglepve egy kissé, de csak egy kissé.
- Úgy, ahogy mondom. Képet úgysem veszel tőlem, előpénzt úgyse adsz, eladom neked a holttestemet. A lelkem, ha van - sokan, sőt a biblia is azt mondja, hogy van - majd csak kiszabadul a fiad kése alól, mint ama olasz Tintoretto Robusti Szent Márkusa! (Az a kép! Láttam a képet!) A fiad a húsomat fölvagdalhatja, a fejemet kettéfűrészelheti, a csontomat akár a kutyáknak dobhatja, úgyis azoknak való! - szólt száraz és éppen nem érzelmes hangon a festő.
- No, ne! Kisebbíted magadat, rosszkedved van, meggondolod te még a dolgot! Nem tudom, nem ütközik-e ez a törvénybe. A törvényt tevő polgárokat, tudod, tisztelem. Minden szavuk szent nekem. Isten ments, hogy a legkisebb hibát elkövessem, még a fiamért is! Pedig hogy szeretné, mennyire kívánja. És neked, külön is az elmúlt híredre nézve, hasznod volna abból a dologból. Keresnék valami fiatal festő-mesterembert, aki lefestené a fiamat boncolás közben - és melléje téged is. Neked nem fájna, és megint híres ember lennél. Projektem, az van nekem!
Egyszeriben ott volt, megszületett a terv. Rembrandt a maga vörös kezével a karvaly mancsát megfogta, megrázta:
- Mit adsz, mennyit adsz, mennyiről adjak írást? És hogy szóljon, te mondjad.
- Írjad a kvétánciát úgy, ahogy te akarod. Nyugtatót adni pénzről - és elkölteni, elszórni -, azt tudsz, az a te mesterséged. Ne sokat teketóriázzunk. Nem komoly dologról van szó. Ez nem üzlet nekem. Csak egypár szót, hogy nem ellenzed, beleegyezel: hogy a fiam, a medico, jogosítva lesz, ha a sor kerül - mindenkinek meg kell halni úgyis, de ne siess, élj miattam száz esztendeig... Írod? Nem tréfálsz?
- Nem. Írom. Már itt is van. Én, Rembrandt van Rijn, eladom a holttestemet Becker Fülöp Cidnek... Úgy hívják?
- Jól emlékszel. De még egy új neve is van most, mint doktort Mosusznak is hívják.
- Tehát Mosusz medicónak, okulás céljából, semmi rossz gondolattal az illetőre nézve. Egyébként testemet és lelkemet dicsőséges Leyden város kegyelmébe ajánlom.
- És az Istennek is! Ezt tedd bele, hogy az eklézsiával baj ne legyen.
- Csak a temetést megfizessék. Van porzód itthon, aranyporzód, mert az ilyen írásra az kell.
Mosusz odanyújtotta a valóságos katarina aranyból készült porzót. Rembrandt az írást szépen behintette, és a másik markát odatartotta.
Gyöngén potyogott a Carolinen-Gulden, végre is az eladó kéz fáradt ki, megelégelte a nem nagy, de nem teljesen kicsi summát.
És akkor, amikor kitámolygott a műárustól, Rembrandt némi megelégedéssel szólt magához:
- Ingyen kaptam tőle pénzt! Ingyen daraboltat föl, ingyen takaríttat el, és ingyért nem temetnek el élve. Milyen gazember vagyok én - becsaptam!
