Hermann Hesse a lélek harmóniájáról
Lehet-e fontosabb dolgunk itt e földön, mint harmóniára lelni önmagunkban? Hiszen csak az kerülhet összhangba a világgal, aki megtalálja a békességet a saját lelkében is. S mily kevesen vannak ők! Némelyek tökélyre törekedve igyekeznek elvégezni a reájuk bízottakat, mégis hiányérzet tölti el őket. Mások mesterséges paradicsomba menekülnek a nyugtalanító üresség elől. Megint mások az összhang felfedezésének szentelik életüket; szüntelenül új s új utakra törve szeretnének rátalálni a belső egyensúlyra, amely talán nem is létezik – mert az a keresés maga.
Elérhető-e az ember számára a lélek harmóniája? S ha igen, hogyan? – alighanem mindenki másnál jobban gyötörték ezek a kérdések a németek Nobel-díjas íróját, Hermann Hessét. Számos maradandó műve született e témáról (Narciss és Goldmund, A pusztai farkas, Kerék alatt, Üveggyöngyjáték), s erről szól sűrű szövésű fejlődésregénye is: a Sziddhárta (1922).
Az alkotás cselekménye az ókori Indiában játszódik, Buddha idejében, Krisztus előtt a 6-5. században. A címszereplő az ind társadalom felső csoportjába, a papi rendbe tartozik. Apja híres bráhmana, s neki is minden reménye megvan arra, hogy az legyen: vonzó, értelmes, illemtudó, akik csak ismerik, gyönyörűséggel tekintenek reá. Ám az ifjú Sziddhártát nem elégíti ki az, amit a szülői házban kap. Ő tökéletes összhangra vágyik, a lelkében is élő világszellemre szeretne rátalálni, ezért barátjával, Govindával aszkéta szerzetesekhez csatlakozik. Három éven át él közöttük az erdőben; de az önsanyargatás és a böjtölés olyan számára, mint a mesterséges élvezetek, csupán rövid időre nyújt enyhülést, hogy azután újra előbukkanjon hiánytól szenvedő régi énje. Barátjával ezért új ösvényen indulnak tovább: felkeresik Buddhát. Govinda csatlakozik a Megvilágosodotthoz, Sziddhárta azonban nem, hiszen azért hagyta el otthonát is, mert úgy érezte: a tanulás önmagában kevés a megváltáshoz.
S ekkor a hős számára kitágul a világ. Immár képes rácsodálkozni a természet szépségeire, s érdeklődni kezd a világi élvezetek iránt. Egy nagyvárosba érve, Kamala, a híres kurtizán fogadja kegyeibe, s nemcsak a szerelem művészetére tanítja ki, hanem egy dúsgazdag kereskedőhöz is beajánlja. Sziddhártából rövidesen vagyonos ember lesz. Eleinte kívülről, mosolyogva, afféle gyermekjátékként szemléli a nagyvárosi élet zsibvásárát, később azonban ő is hasonul a többiekhez. Egy álom ébreszti rá arra, hogy menekülnie kell. Mindent hátrahagy, s a folyóparton élő öreg révészhez csatlakozik. Háborgó lelke itt egyre inkább lecsillapodik. Megismeri még az apai szeretet örömeit és kínjait (egy fia született Kamalától), de az öreg révész s még inkább a folyó megvilágosodott bölcset formál a szenvedélyes keresőből.
„Mindene tisztaságot…nyugalmat sugároz, derűt, szelídséget és szentséget, olyat, amilyet egyetlen emberen sem tapasztaltam, mióta fenséges Tanítómesterünk átesett utolsó halálán” – gondolja róla buddhista szerzetessé lett gyermekkori barátja, akivel ismét találkozik az utolsó jelenetben. Mert Sziddhártának valóban sikerült rátalálnia a harmóniára. A folyó, amely szüntelenül változik, mégis mindig ugyanaz, felébresztette lelkében is a világszellemet. Nincs már számára idő, nincs már létszorongás – csak a mindent betöltő világszellem s a belőle sugárzó szeretet…
Más szóval: Isten és szeretet. Hesse letehetetlen könyve ugyanis igazából a kereszténységről szól. Bár hűségesen ábrázolja magát a kort is (előtte húsz esztendőn keresztül foglalkozott az indiai kultúrával), a mélyen hívő protestáns lelkészcsaládból származó író valójában a valláshoz való viszonyát tárgyiasítja a regényben. Elszakadását a szülői ház normáitól s az egyház dogmáitól – és a visszatalálást Istenhez és a szeretethez. Az utat, melyet szerinte mindenkinek önmagának kell bejárnia, mert a meglelt életigazságokat nem vagyunk képesek másoknak továbbadni.
Hiába is óvják az apák a fiukat. Nemzedékről nemzedékre öröklődnek a hibák s a belőlük fakadó szenvedés.
(Az olvasás öröme. Pápa, 2009)
