Rejtő Jenő esete a gulyáskommunizmussal
A humornak legalább két lényeges funkciója van. Egyrészt kitűnő orvosság. Feszültséget old, relaxál; lehetővé teszi, hogy olyan nézőpontból pillantsunk a világra, amelyben nem a kétségbeesés és a szorongás, hanem a megbékélés derűje uralkodik. Másrészt a humor az egyik forrása a beható valóságismeretnek is. A nyomában járó nevetés nemcsak felszabadít, hanem a jelenségek rejtett lényegét is elénk villanthatja; a fecsegő felszín mögött hallgató mélybe világíthat. E kettős szereppel magyarázható, hogy az igazán szellemes, jó humorú emberek általában kiegyensúlyozottnak tűnnek, ugyanakkor, szkeptikusak, kételkedőek – távol áll tőlük a kincstári optimizmus.
A magyar humor egyik legnagyobb alakja Rejtő Jenő (1905-1943). A tragikus sorsú, zsidó származása miatt munkaszolgálatosként meghalt író már az 1930-as években rendkívül népszerű volt. P. Howard (ejtsd: péhovard, így magyarosan) álnéven írt légiós regényei és kalandregényei azonban az 1960-as, 70-es, 80-as években még nagyobb sikereket arattak. A Magvető Kiadó Albatrosz-sorozata 200 ezer példányban jelentette meg egyebek közt A láthatatlan légió, Az elátkozott part, a Három testőr Afrikában, A tizennégy karátos autó, a Piszkos Fred, a kapitány, a Piszkos Fred közbelép, Az ellopott futár című műveket, s nem egy esetben utánnyomásra is szükség volt. Noha az irodalomtörténet nem vett tudomást Rejtő Jenőről, a kor magyarjai egy könyvmoly mohóságával olvasták újra meg újra Fülig Jimmy és Piszkos Fred, Senki Alfonz és Tuskó Hopkins, Vanek B. Eduárd és Wágner úr történeteit. Számos szállóige is lábra kapott. A gulyáskommunizmus átlagemberének mélyenszántó bölcsessége efféle aforizmákban öltött testet: „Ne hivatkozz mentő tanúkra, mert mit érsz el vele, ha ismerőseidet bezárják”, „Az életünk olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan”, „Aki itt erős akar lenni, az úgy jár, mint a vas – addig ütik, amíg meleg, „Nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani”…
Már ezek az idézetek is sejtetik: nem elsősorban a regények – majd mindig egy bűnügy körül forgó – cselekménye bilincselte magához a P. Howard-rajongók figyelmét. Bár Rejtő a fordulatos meseszövésnek is mestere, happy enddel végződő műveit inkább eredeti, váratlan ötletekből kifogyhatatlan humora miatt vették újra kézbe. Segítségével legalább időlegesen kivonulhattak a Kádár-kor szürke, mindenütt korlátokat emelő világából. S lélekben megújulva térhettek oda vissza, hiszen ha csak képzeletben is, de átélhették azt a szabadságot, belső függetlenséget, amelyet a legemlékezetesebb Rejtő-hősök valósítanak meg.
A társadalom perifériáján, annak írott és íratlan szabályaira fittyet hányva egzisztálnak ők. A saját törvényeik szerint, amelyet nem csupán Fülig Jimmy elmaradhatatlan monoklija és bőrkamáslija, Piszkos Fred ápolatlansága s hónaljban kissé szorító nadrágja vagy Wágner úr állandó részegsége jelképez, de a talpon maradáshoz kötelező etikett is jelez: „Az nevet utoljára, aki először üt”. E már-már az abszurd és a groteszk határát súrolóan komikus, ám korántsem ellenszenves s gyakran rendkívül agyafúrt figurák kerülnek képtelenebbnél képtelenebb helyzetekbe P. Howard alkotásaiban, és lesznek úrrá a legnehezebb szituáción is, ráadásul úgy, hogy éppen nekik köszönhetően áll helyre a világ rendje – diadalmaskodik a jó.
Van az irodalomnak egy olyan vonulata, amely áttételesen, egy igazságosabb világot megteremtve utal vissza saját korának gyarlóságaira. Számos népmese képviseli ezt az irányt. Ide tartozik Jókai sok műve. S több tekintetben ide sorolhatók Rejtő Jenő legismertebb alkotásai is.
Vajon nem azért lettek-e olyan népszerűek, mert nemcsak oldották a lélek szorongásait, hanem a kor képtelenségére is ráirányították a figyelmet? Nem az volt-e sikerük legfőbb oka, hogy a kívül rekedtek s az alul lévők úgy érezhették: az igazságot végső soron nem a hatalom, hanem ők képviselik?
(Az olvasás öröme. Pápa, 2009)
