Móricz- és Jókai-novellák
MÓRICZ ZSIGMOND: TRAGÉDIA
Mindenki a Sarudy-lány holnapi lakodalmáról beszélt. Ebéd után lehevertek az aratók a keresztek tövébe, vagy a villákból, gereblyékből rögtönzött apró sátorok alá, ahol egy-egy szoknya adott egy kis árnyékot a fekvők arcára. Elég az, csak hogy napszúrást ne kapjon az ember.
A nagy sárga mezőn vidáman izegtek-mozogtak ezek a hangya szorgalmú emberek s az embertelen nagy munka közben, amely úgy tetszik mintha végtelen és határtalan volna, örömet találtak abban, hogy a karjukat mozgatták, szájukat jártatták és a legények meg lányok olyan kacagva csipkedték meg egymást szóval és kézzel, mintha ez volna az élet fő-fő tennivalója.
Kis János megette az almásételt, amit szeplős, málészájú fia, aki ijesztően hasonlított hozzá, kihozott utána. Azután körülnézett, de lusta volt keresztig menni s ott helyben dőlt el a tarlón. A kalapját az arcára tette s nyomban elaludt. Még annyit hallott, hogy Sarudy Pál borjút is vágatott a lakodalomra.
Azzal elaludt.
Senki sem törődött vele, a tulajdon fia sem. Ez elővette a cserépfazekat s belenézett, nem hagyott-e az apja egy kicsit neki is benne? Bizony nem hagyott. Olyan üres volt az edény, mintha a Bodri már kis is mosogatta volna. Ezzel fölborította a mázas csuprot s elment a kutya után földimogyorót keresni.
Mikor Kis János felébredt, első dolga volt megnyalni a száját. Álmában lakodalomban volt s nagyon jól teleette magát. Kedvetlenül gondolt rá, hogy elfelejtett mindent, azt is hol volt, azt is mit evett. Legalább ne ébredt volna fel.
Hozzá volt szokva, hogy neki egész életében mindenről le kell mondani, hát nem soká sajnálkozott. Másik oldalra fordult és újra el akart aludni. Nem sikerült. Az arca olyan vörösre vált a kalap alatt, mint a főtt rák. Lelökte a megfeketült szalmakalapot s jól esett, hogy a mezei szellő hűvösen érte a bőrét.
- Egye meg a fene ezt a vén Sarudyt, - gondolta magában - eleget dolgoztam neki életemben, meghívhatna a lánya lakodalmára. Hadd laknék jól egyszer.
Felemelte a hüvelykujját:
- Lesz húsleves. Jó sárga, zsíros tyúkhúsleves. Az jó lesz. Abból megeszek egy tállal.
És már habzsolta is, szopogatta a sűrű, apró, sárgaszínű tésztacsigákat, amiket marokszámra eregetett le a nyeldeklőjén.
- Dolgozni emberek! - kiáltotta valaki.
Kis János meg se mozdult. Eszébe jutott, hogy egyszer gyerekkorában valami lakodalomban volt. Rokona is volt az a család, még se kapott az egész lakomából mást, csak tyúklábat.
Tehetetlen harag, vad düh fogta el. A keze ökölbe szorult s érezte, hogy most olyat, de olyat tudna ütni, hogy minden törne-zúzna utána.
De a hüvelyke mereven állt, erről lassan eszébe jutott, amire az imént gondolt.
- Azután töltött káposzta... Hatvanat megennék belőle, ...de ha ötvenet nem, egyet se.
- Dologra! - kiabáltak amott.
Ő is feltápászkodott. Éhesnek érezte magát. Odanézett a fekete falu cserépedényre. Üres... Úgyse volna benne, csak valami lötty.
Megrúgta az edényt; megvetően és dühösen. Annak beszakadt az oldala. Különben is drótozva volt már s egy drótszál a bocskorához akadt:
- Üssön meg a guta! - káromkodott Kis János és lerugdosta a lábáról a kölöncöt. - Már míg élek, mindig ebbe a szegénységbe kell szuszogni. Az a vén bitang nem fog elhívni.
Egész nap rosszkedvű volt. Észre sem vette senki. Kis János amolyan láthatatlan ember volt, akit senki sem lát meg. Így élte le az egész életét, sohase volt egy percig sem érdekes ember. Se nem erős, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes; mi lett volna, ami feltűnt volna rajta. Olyan volt mint egy ember; két szeme volt, meg egy orra. Bajusza is volt. És sohasem jutott eszébe semmi. Ha reggel volt, felkelt, este lefeküdt; mikor eljött az ideje, megházasodott. Akkor lakott utoljára jól, beteg is lett tőle. Katona nem volt, a faluból tízszer se volt kinn, akkor is csak a vásáron. Nevetni csak egyszer nevetett életében jóízűen, akkor, mikor az apja le akarta őt ütni, amiért megette az egész tál galuskát s amint feléje sújtott, a saját ütésétől megtántorodott, felbukott s falba vágta a fejét. Bele is halt.
Még ez az egy érdekelte: az evés. A feleségét e miatt szokta elverni s ha gondolt valaha valamire, arra, hogy mit volna jó enni. De ezt sem tudott sokat elképzelni. Hiába, a tapasztalat nem segítette.
Este, ahogy hazamentek s a gazdának megmondták, mit végeztek, - az ő falujukban mindenki a maga kosztján dolgozott, - azt mondta a vén Sarudy.
- Emberek, asszonyok, hólnap este mindenki eljöhet a lányom lakodalmába. Annyit ehettek amennyi belétek fér.
Kis János majdnem elszédült. Valósággal megijedt. Attól ijedt meg, hogy nem bír majd megfelelni a feladatnak. A többiek ujjongtak, éljeneztek, de ő hallgatott. Ott állt hátul, sötétedő este volt, senki se törődött vele. A többiek közt aztán ő is elindult nehézkes léptekkel hazafelé.
Otthon megette a vacsorát; korpacibere volt. Csendesen, szótlanul. Félrerúgta a macskát, amely a lábszárára kapaszkodott, s nyávogott. Nem gondolt semmit. De igen különösen érezte magát. Mintha nagy, nagy feladat várna rá, a legnagyobb életében. Nem volt tisztában vele, de félve gondolt a holnapi lakodalomra.
Egész éjszaka nem tudott aludni. Sokszor felébredt és ébren hánykolódott, de ha hozzáfogott arra gondolni, mi lesz holnap, igen nagy nyugtalanság fogta el.
Kinyújtotta a hüvelykujját:
- Először lesz tyúkhúsleves... Ebből megeszek egy dézsával. Elmosolyodott. Arra gondolt, hogy ha egy kádba öntenék az a sok krumpli levest, köménymagos levest, meggy, korpa, lekvárciberét, meg azt a mindenféle habart lét, amit ő életében megevett, - ajajaj, olyan nagy kád nincs is a világon, még az egri érsek pincéjében sincs olyan hordó. Ha azután együtt öntenék azt a jó ételt amit ő evett valaha, - avval talán még az ócska fazék se lenne tele, amit ma felrúgott a mezőn.
Hirtelen úgy tetszett neki, mintha a lábán volna a bocskor, s érezné, ahogy beleakad a dróttal az edény. Nagyot rúgott. Ha ágyon feküdt volna, az menten összerogy, de ez a szalma nem sokat törődik az ilyen ficánkolással. Pedig Kis János nagyot rúgott. A szegénységet rúgta el magától.
Másnap reggel mogorván ébredt. Ahogy a rossz álmot kidörzsölte a szeméből, tisztán érezte, hogy igen nehéz a melle. Mintha pántok szorítanák.
Összerántotta a szemöldökét.
- Egye meg a fene a vén Sarudyt, ma kieszem a vagyonából. Eleget kapáltam neki.
Nem mert reggelit enni. Ebédre meg se kóstolta az ételt, félt hogy estére nem lesz éhes.
Máskor, ha összeveszett a feleségével, akárhányszor megtette hogy egész napon át nem evett egy falatot sem, észre se vette. Most reszketett az egész belseje és szédülés fogta el az éhségtől.
Összeszorította a fogát, széles erős, nagycsontú állkapcsát és szürke szemeivel mereven nézett előre. Egy vadállat makacs dühével viaskodott önmagával. De nem evett, megállta.
- Ötven töltött káposztát! _ ismételgette magában s vas elhatározással vágta kaszájával a rendet. Taktusra, mint az aratógép.
Megszűnt körülötte a világ. Nem látta a nagy búzatáblát, se a körötte dolgozó embereket, nem ismert senkit, semmit, nem volt múltja, jövője, egész valója az egyetlen nagy akarattá keményedett. Úgy ment eléje, mint valami emberi léten fölüli feladatnak. S érezte, hogy az egész belseje, gyomra, átalakult s hihetetlen munkára képes. Amint szikrázó szemével belenézett a világba, képes lett volna vállalkozni arra, hogy a kévéket úgy eregesse le magába, mint a cséplőgépnél az etető a dobba.
Végre alkonyodott. Haza mentek a munkából. Otthon már dél óta állott a lakodalom. Idő sem volt a hozzá készüléshez, le kellett ülni a terített asztalhoz.
Kis János egy zugba került; annál jobb. Falnak veti a hátát s akkor hadd jöjjön az ellenség. Ezzel a vak és vad elszánással szállott szembe valamelyik őse egy kétezer emberből álló török sereggel.
Hozták a levest.
János nem sokallt, nem kevesellt semmit. Jó mély cseréptányért kapott, amit a szakácsné színig öntött neki. Ujjnyi vastag volt a tetején az a sárga zsír, amely már nem is szakadt karikákra hanem egybe folyt.
Kis János fogta fakanalát s nyugodtan, komolyan kezdett munkához. A bele reszketett s alig bírt uralkodni a mohóságán.
A tizedik kanálnál rettenetes megdöbbenés érte.
Úgy érezte jól van lakva.
Sápadtság futotta el az arcát. Megérezte hogy roppant feladatot vállalt magára. Megérezte emberi kicsinységét. Mint valami szél suhant át agyán a gondolat, hogy nem fogja megbírni amit vállalat.
Összerántotta vastag szemöldökét; alacsony homlokán függőleges ráncok gyűrődtek, széles vasállkapcája összekattant s nekiült újra a csatának.
Gépiesen, ahogy a kaszát eregeti ívben jobbról-balra, most a kanalat emelte taktusra a szájához, míg csak a tányér ki nem ürült.
Akkor szédülést érzett és utálatos csömört. Az étel túl zsíros volt, kiványadt, gyönge, zsírtalan löttyökhöz szokott gyomrának.
Túrós csusza következett. Ízes, tejfölös, töpörtős, kövér. Jól telerakták a tányérát.
És Kis János kivette a sárga csontnyelű törött villát s ugyan olyan nyugodtan, mint az imént, ezt is sorra beraktározta. Nem érezte az étel izét. Nyomást érzett odabent és szeretett volna levegőre menni. Vagy legalább káromkodni egy nagyot, keserveset. És végtelen fájdalommal, irigységgel nézett körül a népen. Mindenki vidám volt, nevetett, habzsolt. És ő már tudta, hogy vége. Ma már evett annyit, mint egész életében egy ülésre szokott. De össze csikorgatta fogát s odatartotta a tányérját a harmadik fogásnak. Ez lencse volt orjával. Kint, a cselédek és munkások közt nem tartották meg a szokásos sorrendet, amit odabent a vőfély verssel szabott meg. Azt adták, ami közelebb esett. Ez ebből evett, az abból. Kis János mindenből.
Így ment ez két óra hosszáig, megállás, pihenés nélkül.
Akkor jött a töltött káposzta.
- Ötvenet! - mondta magában Kis János és a szemére fátyol szállt.
Nagy darab húsok voltak a töltött káposzták közé téve ráadásnak. És Kis János amint a három hatalmas töltelék után egy ilyen darab szívós, fövetlen, rágatlan húsdarabot le akart gyűrni, - egyrémülten állt föl. A szeme kidagadt, szinte kiugrott vastag szemöldökei alól, a nyakán az erek kötél vastagra dagadtak.
Utolsó józan eszével kirohant a házból.
Az eperfához ért, mikor megszabadult a bajtól. A torkán szorult darab, amely már szinte megfojtotta, visszacsúszott a szájába.
Szemébe könnyek gyűltek s állkapcsát olyan keményen vágta össze, hogy éket se lehetett volna közé verni.
Azzal a szenvedély részegségével mondta el magában:
- Dögölj meg kutya.
Újra lenyelte a húst.
És most is képtelen volt rá. Megakadt az a torkán, s többet nem ment se le, se föl.
Az ember két keze a levegőbe kapott; sovány hosszú teste megfordult s hanyatt vágódott.
Irtózatos vonaglásban vergődött hangtalanul a földön, míg csak végleg el nem csöndesedett.
Senki se vette észre hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt.
Kérdések:
1. Drámai novella. Miért? miben hasonlít Kis János a tragikus hősökre? Miben tér e tőlük?
2. Tipikus paraszt KIs János? Indokold döntésedet?
3. Miért tekinthető ösztönembernek? Jellemezd! Miről álmodik? Mit tudunk meg a múltjárból?
4. Értelmezd a címet és az utolsó mondatot!
5. Hogyan épül föl a novella? Hol húzódnak az egyes szerkezeti egységek?
Móricz Zsigmond: Csipkés Komárominé
A tanító úr, ámbár pap is egyúttal, nem született valami nagy gondolkozónak.
Nem is az kell ilyen kis templomba. Elég, ha dörög a szó s a lévita öles mondatokat egy szó hiba nélkül tud eldeklamálni azon a pompás katedrai hangon, amely álomba ringat minden jó keresztényt.
Mi lenne, ha Vak János, a fiatal gencsi lévita megelégelvén falujának bámulatosan laza erkölcseit - amelyek ellen ugyan nem mint tüzesvérű, kapós fiatalembernek volt kifogása -, mi lenne abból, ha a maga nyelvén mondaná meg, hogy:
- Kedves atyámfiai, cudarok vagyok, fajtalanok. Nincs több ilyen ebhitű falu, még ezen a híg erkölcsű magyar glóbuson sem.
De hálistennek konganak a könyvből tanult középkori általánosságok s a kurátor meg a bíró, meg a falu kovácsa már utána horkolják a prédikációt, a lányok vígan adják kézről-kézre a virágbokrétát s az erényes asszony, aki erényéért szenved, nem fakad könnyre a szép szón, ami tele tüdővel zeng:
"vagy ha a vállaidra nehezedő keresztek alatt meggörnyedve kebledből elfojtott keserves sóhaj tör ki s száll fel az Egek urához; vagy ha a gyász és siralom sötét lepelként kedélyvilágodra ráborul; ha nincs többé e földön kitől részvételt, segítséget vagy csak egy jó szót is várhatnál: íme egy láthatatlan erős kar fölemel a porból, letörli könnyeidet, eloszlatja bánatodat hogy..."
Ebben a percben valami esett a darálóba s az megállott.
A derék szónok bele talált nézni a Csipkés Komárominé szemébe s rögtön elfelejtette, mi lesz az erényes asszonyokkal. Ahelyett valami gonosz manó egy nótát csapott a fülébe:
Teszek néki olyan kacsintást,
Elfelejti, felejti a létániát.
Nagyon gonosz manó lehetett, aki a szent helyet sem respektálta; legalább kálomista nótát idézett volna.
De nem ezen rémült el a lévita, akinek reszketni kezdett a térde s veríték ütött ki a homlokán; az Úr szemére is hiába nézett a padláson, az már igen lepattogzott, nem lehetett kiolvasni belőle a folytatást.
Végre is, magyar ember lévén, dühbe jött, egyet káromkodott magában:
- Az istenáldását ennek az asszonynak! - s olyat ütött a bibliára ököllel, hogy mindenki felriadt:
És ő felragyogó arccal, mennydörögve vágta ki:
"hogy élj! küzdj! bízzál! higgy! és remélj!"
Na hálistennek. Tovább nem volt baj, de nem is mert ránézni többet arra a pokolra való szép asszonyra.
Csak lent, a papszékben, mikor már baj nélkül nézhette. Kecsesen ült a híres szép asszony az első padban s egyszer sem nézett felé.
Teringettét, be szép ez a teremtés. Prédikáció ide, prédikáció oda, ennek a kedvéért szívesen rátaposna a második kőtáblára.
Micsoda mellette a volt rektor kisasszony lánya, aki az úriszékből olyan szemeket vet a levitára, majd elolvad bele. Ez a meleg nézés azt jelenti, hogy ő az egyetlen, aki megértette a szép beszédet. Ez ugyan inkább bók a debreceni professzornak, aki azt szerzé, mint a jó fiúnak, aki most undorodott a kisasszonytól; különben is parasztfiú, parasztgusztusa van.
Ej be más is ez a Csipkés Komárominé. Ez már tetsző. Majd felröppen gyönyörű ruhájában. Formás, habarcú. Szemérmes. Olyan mint egy szűzlány. Dehogy is. Szebb. Kívánatos. Látszik, hogy menyecske, tűzrőlpattant... S látszik, hogy nem sír utána se kicsi, se nagy, pedig öt esztendős asszony.
A negyedik verssornál feláll, ő az első az asszonyok között. Kilép s ruganyos termete reng-ring a szárán; szoknyája ezer ránca közt piros és lila virágok tüzeltek s ahogy ráesett a kerek ablak színes fénye, olyan volt, mintha tündelevény jelent volna meg.
Káprázott utána a tanító úr szeme s kóválygó szivárványos fellegekkel tölt el a lelke.
Nem is volt kedve diskurálni ma a templom ajtajában a falu fejeivel. Még az se bántotta, hogy a prédikációból senki sem ismételt semmit. Meglátta, hogy amott a nagy eperfánál beszélgetve ácsorog Csipkés Komárominé. Úgy látszik, a kertek alatt akar menni s akkor a tanító útján megy haza.
Megdobbant a szíve. Ez őreá vár. Hamar elparolázott és utána sietett.
Gyönyörű nap volt. Kemény, buja, vakító színek. Vadzöld a fű, a falomb, élesen fehér a meszes út; szemszúróan csillog a tócsák vize.
- Jaj de szalad, szép asszony?
Az asszony megállott, bevárta. Már csakugyan be is fordult a gyalogösvényre.
- Szalad a szél, tanító úr.
A férfi ránevetett. Gonoszul, ahogy az asszonyéhes férfiak szoktak nevetni.
- Hogy van gyöngyöm, be szépül.
Az asszony csintalanul elmosolyodott s a szemébe kacsintott, mint egy kis lány.
- Tudja is tanító úr, mi a szép, ha engem is úgy csúfol.
- Hogyne tudnám. Hisz az minden tudományom.
- Jól erisztették el a kollégyiumbúl.
- Jól hát, azért bíztak rám dupla hivatalt.
- Na sokat ér, ha se egyik, se másik - kötekedett az éles nyelvű menyecske.
- Még maga beszél?
- Azér van nyelvem.
- Mi szüksége magának papra, tanítóra?
Az asszony belenézett a fiatal ember szemébe s kuncogva mondta:
- Kinek van, ha nekem sincs.
- Nono, maga se nem keresztel, se iskolába nem járat.
- 'Sz... épp a...
A tanító meghökkent. Úgy meghökkent, hogy nem mert ránézni az asszonyra. Mintha hirtelen nagy fényesség lobbant volna fel előtte s megpillantotta volna az igazságot.
Csaknem futva mentek egymás mellett. Egyik sem szólott.
Végre a férfi nekidurálta magát, egyet köszörült a torkán s száradt hangon szólott.
- Mért nem veszi elő az urát miatta?
- Van is kit...
Az asszony nevetgélt, de az arca piros volt, mint a pipacs.
A tanító megállott s rámeredt. Nem merte hinni, hogy érti ezt az asszonyt.
Egy-két lépés után az is megállt s visszanézett. Puha batiszt kendője gyönyörűen körítette piros arcát, homlokán a kontycsipke, mint ezüst köd reszketett.
A fiatal férfi merészen nézett bele a szemébe. Az asszony pillantása állotta.
- Hát minek ment az urához? Ahhoz a kiszáradt fához. A száraz tőke utolsó ágához. Tudhatta, hogy arra nem rakna fészket a madár se, mert letörne alatta...
Az asszony kissé fölemelte a fejét. Valami kevélység, gőg volt a hangjában.
- Azér, tanító úr, mert szép név. Nagy név. Első família. Nagy vagyon.
- Mit ér az! - legyintett a kezével a férfi.
- Mit? Nohiszen jó tőkébe lehet oltani.
Mintha bunkóval vágtak volna a fiatalember homlokára. Zöld, meg vörös karikák szikráztak a szeme előtt. Lehunyta a pilláját s mikor újra fölnyitotta, majd rárohant az asszonyra. Most már ott volt az arcán a tudás.
Olyan veszett, vad sóvárgás ült ki az arcára, hogy az asszony szinte visszaszökött előle.
- Hát csak rajta! - mondta durván, lihegve -, mesterségem!...
Az asszony egyszerre olyan hideg lett, gőgös, felfuvalkodott, amilyen csak az igazi módos parasztasszony tud lenni. Végignézte a szeme szögletéből a tanítót és így szólt:
- Még nem ismerem a fajtáját!...
Azzal azt sem mondta: aggyisten, elment.
A tanítónak eszébe jutott, hogy az apja zsellérember az alföld másik végén s az ő neve Vak Jankó. Ott maradt leforrázva s hidegvízzel leöntve. Csak bámult az elsiető szép asszony után.
Valaki ráköszönt. Oda se pillantott. Körülnézett, hol van, hát a tulajdon hátulsó kiskapuja előtt állott.
Kinyitotta, belépett s bevágta maga után.
Üres volt a ház, mint mindig. Az ajtó be volt zárva. Megrázta a kilincset, nem nyílt s ingerültségében olyat vágott öklével az ajtóra, hogy beszakadt az egyik táblája. Akkor jutott eszébe, hogy hiszen a zsebében a kulcs.
Egész meg volt dühödve. Mikor végre bejutott, bezárta maga után az ajtót és újra zsebrevágta a kulcsot.
Bement a szobába, amely tele volt dohányfüsttel. Úgy dobta az asztalra a két vaskos könyvet, hogy azok tovább ugrottak s az ágy alá repültek. Akkor elkezdett káromkodni.
- ...annak a cédának! Mit akar velem! Orromnál vezet? De megemleget, ha egyszer a markomba kerül a serénye.
Dobogva járt le s fel, ömlött a szájából a szitok, jobban, mint ma a prédikáció.
Egyszer keményen megrúgott valamit, hogy belefájdult a lába. A vassúlyzója volt.
Eszébe jutott, hogy hisz ő a "vasprepa", ahogy a kollégiumban hívták. Hamar lehányt magáról kabátot, inget, felkapta a két súlyzót s a derék huszonöt kilóval úgy megdolgozott, hogy szakadt róla a tajték.
Éppen jó, hogy hozták az ebédjét. Farkaséhesen ült neki.
A legjobb falatnál földhöz vágott kést, villát:
- Mit akar velem ez az asszony?
Egész nap ki se mozdult, csak hevert diákosan a deszkaágyán és füstölt keményen. A segédjegyzőt, aki meglátogatta, be se eresztette s hogy sokat okoskodott, majd megverte.
Éjfélkor is ruhástól feküdt még, de elaludt.
Hirtelen felugrott. Megérezett valamit. A következő pillanatban megverték az ablakát:
- Tanító úr! Tanító úr! Ölik az uramat! Gyilkolják az uramat!
Csipkés Komárominé volt.
A tanító felkapta az asztalról kurta vasbunkóját s ki akart rohanni a házból. Az ajtó nem nyílt; nekiesett, megrázta, kiszakította sarkából.
- Jöjjön tanító úr. Azóta vége.
Rohantak a kocsma felé.
Bent rémes jelenet. Egy ember az asztalra borulva s öten-hatan ütik, vágják ököllel, bottal, széklábbal. A vér patakokban ömlik.
A tanító beront. Két-három ütés jobbra-balra s véresen, szédelegve dűlnek a legények. Vagy kettőt leteper, mint a medve, mint a veszett farkas és pár perc múlva mindnyájukat kihányja a kocsmaaajtón. Akkor azt bezárja riglivel s hozzáfog, hogy az asszonnyal felélessze a félholtra vert embert.
A sovány Csipkés Komáromi támolyogva áll talpra.
- Megölöm! - ordítja s zsebében kutat. - Parasztok. Gatyások. Bikkfagatyás parasztok. A falamiámba tapostak.
Kimosták a részeg ember fejét. Akkorára az előkeresett a zsebéből egy nagy penicilust, kinyitotta az araszos pengét s esküdözött, hogy utánok megy.
- Megölöm - rikoltozta folyvást. - Ha én vagyok, én vagyok az utolsó Csipkés Komáromi! De mind leölöm, valahol egy bikkfagatyás paraszt...
Ott volt a részeg alakban a nagy famíliából minden gőg - egyéb lelki tulajdonság már nem maradt rá.
Lefogták, lefegyverezték, hazacipelték az ágyába, ahol aztán el is aludt békével.
A tanító, mint aki jól végezte dolgát, elköszönt; eszébe sem jutott a déli jelenet, csak otthon, ahol tárva-nyitva, kitörve várta az ajtó... Magával megelégedve mosolyodott el:
- No legalább megmutattam, milyen a vasprepa.
Harmadnap délben csak beállít hozzá, kiöltözve szépen, a Csipkés Komáromi pár.
- Azër gyöttünk tanëtó úr - mondta az ember, aki úri fajta parasztok szokása szerint, parasztosabban beszélt, mint a zsellérnép -, hogy mekköszönnyem, hogy nem ërisztett el akkor iëccaka. A milyen kutyagyerek vagyok, mind lebicskáztam vón az istenadta parasztokat.
A tanító nevetve látta a száraz embert, akiben józanon se volt kevesebb a fajgőg, mint részegen.
Eldiskuráltak, mi volt, hogy is volt.
Aztán indultak a vendégek.
- Menjen csak kend haza - szólt az asszony az urához -, nekem még mondanivalóm van a tanító úrnak.
- Hászen mongyad.
- Majd az orrodra kötöm - s tréfásan kitolta az ajtón.
Az ember elkocogott, hallatszott, hogy a kis kaput is behúzta maga után.
Az asszony ekkor nézett fel. Zavarodott volt, pirult, a szeme égett.
- No... - szólt a tanító, akit lángok lobogtak körül, mintha a pokolban perzselődött volna.
- Tanító úr - szólt az asszony, s a kendője csücskét babrálta szemérmesen.
- No.
- Hát, hát...
- No hát.
- Hát mán láttam a fajtáját!...
A férfinak leesett a karja, le az álla, le a nagy hősége. Most már mindent megértett. Ez a szemérmetlen célzás, ez olyan volt, mintha jeges zuhanyt bocsátottak volna a nyaka közé.
- Úgy? - kiáltotta berekedt hangon. - Hát osztán jó a fajtám? Céda! Érdemes beoltani vele a híres fát?!
Felemelte az öklét s vadul, dühöngve nézett rá.
Az asszony előbb megijedt, elsápadt. Hátrált is egy lépést.
Aztán magához jött és lobogó szemmel, kedvtelve nézett a tüzes legényre. Csak úgy áradt körülötte a világosság, a fényesség.
Kevélykedve, de meleg pillantással hajtotta félre a fejét.
- Hát iszen én nem a Komáromiaknak kerestem a fajtát. Azoknak akármilyen jó vón -, de nekem nem!...
S az arcán tűzrózsák égtek, perzselők, észveszejtők.
Hirtelen lesütötte a szemét, kecsesen megrántotta a vállát:
- Hát iszen semmi na... - s mozdulatot tett, hogy elmegy.
A fiatal férfi tisztára megőrült. Odaugrott az ajtóhoz, ráfordította a kulcsot.
És egy szó nem sok, annyi sem jutott eszébe a prédikációból, a vasárnapi prédikációból.
Négy Jókai-novella:
Melyiket a kilenc közül?
Élt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pestvárosban, aki semmiképpen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni.
Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentúl ne viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magisztrátus megparancsolta volna, hogy ezentúl a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jót csinált a jámbor, maguk a vevők panaszolkodtak, hogy nem bírják elszaggatni, amit ő egyszer megvarr: volt is dolgoztatója elég, fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel, és János gazda mégis – mégis – nem tudott zöldágra jutni, ahogy németül mondják, sőt nemnéha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le. – Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz keresztyén ember volt, s keresztyén ember nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott állapotban legyen is.
Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden esztendőben rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiú, hogy egy leány, és az olyan egészséges volt, mint a makk.
– Ó, én uram Istenem! – sóhajtozék gyakran János mester minden újabb számnál, amint lőn hat, lőn hét, lőn nyolc; mikor lesz már e hosszú sor után punktum? Egyszer azután eljöve a kilencedik; az asszony meghalt, és azután ott volt a punktum.
János mester egyedül maradt a kilenc gyermekkel a világon.
– Hej, sok van azzal mondva.
Kettő, három már iskolába járt, egyet, kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony édes atyámfiai, ez nem csekély hivatal: próbálja csak meg valaki.
Mikor cipőt kellett szabni, egyszerre kilenc cipő! mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre kilenc karéj! mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel!
– Ó, én uram és Istenem, de megáldottál engemet; – sóhajtozék magában elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s hurítgatta hol egyiket, hol másikat, a ki álmában rosszul viselte magát. Kilenc biz ez, egész kerek kilences szám. No de hála érte az úristennek, még nincsen ok a panaszra; mind a kilenc egészséges, jó erkölcsű, szép is, jó is, épkézlábbal és gyomorral megáldva; s inkább kilenc darab kenyér, mint egy orvosságos üveg, inkább kilenc ágy egymás mellett, mint egy koporsó közötte; az úr Isten őrizzen meg tőle minden érzékeny apát, anyát, még akinek nyolc marad is, ha egyet elvesznek belőle.
Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a meghalásra; az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilencen keresztül dolgozzák magukat az életen, s nem engedik át helyüket senkinek; nem ártott azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér.
Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be; ami ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Hazafelé futtában minden utcaszegleten látott aranyos, ezüstös báránykákkal, cukorbabákkal rakott asztalokat, amiket jámbor kofák árulgatnak olyan gyermekek számára, akik magukat jól viselik; meg is kérik elébb, hogy a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle; János mester egy-egy helyen meg is állt: talán venni kellene belőle? micsoda? mind a kilencnek? Az sok volna. Egynek vegyen? Hogy a többi azután irigykedjék rá. Nem; majd ad ő nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is, jót is, ami el sem törik, el sem kopik, s aminek valamennyi örülhet, mégsem veheti el a másiktól.
– No gyerekek: egy, kettő, három, négy; mind itt vagytok, – szólt, haza érkezve kilencfejű családja körébe. – Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsonyestéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien.
A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették a házat.
– Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagyon szép énekre, amit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám; erre a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak!
Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába; majd lehúzták azért a szép énekért.
– No! mit mondtam! Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell állni. Így ni, amelyik nagyobb, előbbre, amelyik kisebb, hátrább.
Úgy szépen sorba állította őket, mint az orgonasípokat. A két legkisebb az apa térdére és karjára jutott.
– Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem: ti pedig majd aztán utánam.
Azzal komoly áhitatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé János mester azt a szép hangzatos éneket, ami így kezdődik:
„Krisztus urunknak áldott születésén…”
A nagyobb fiúk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a taktusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm, mikor mind a kilenc egyszerre vékonyan és vékonyabban zengedezé azt a szép dalt, amit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes éjszakán, s talán még most is énekelnek, amidőn ilyen szép kilenc ártatlan lélek őszinte örömének harmóniás hangja kéri onnan felülről a visszhangot tőlük?
Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a mennyben.
Hanem annál kevésbé örülnek odafenn az első emeleten. Ott egy gazdag nőtelen úr lakik, egymaga kilenc szobában: egyikben ül, a másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel; ki tudná, mire használja a többit?
Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem tudja, mennyi?
Ez a gazdag úr éppen nyolcadik szobájában ült ez este, és azon gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze? miért nincs a hirlapokban semmi érdekes? miért nincs e nagy szobákban elég levegő? miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom? amidőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama vidámságra ösztönző ének.
Eleinte nem akart rá ügyelni, hogy majd vége szakad, hanem a mikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot.
Összemorzsolta kialudt szivarát, s lement maga hálókabátban a csizmadia szállására.
Éppen végezték azok a verset, amint benyitott hozzájok, s János mester egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábú székéről.
– Kend János mester a csizmadia, ugye? – kérdé tőle a gazdag úr.
– Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas topánkát?
– Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.
– Van biz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. Sok száj, mikor evésre kerül a dolog.
– Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend János mester, én kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermekei közől, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti.
János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; nagy szó volt az! egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe?
– Hogyne adná? Persze, hogy odaadja! hiszen az nagy szerencse.
– No válasszon kend közőlök hamar egyet; aztán menjünk. – János mester hozzáfogott a választáshoz:
– Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni; a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Feren>Úgy járt, hogy már a végére ért, még sem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony nem tudja melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.
– No porontyok! válasszatok magatok; melyitek akar elmenni, nagy úr lenni, kocsiban járni? szóljatok no; álljon elő, aki akar.
A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, ahogy ezt mondta; a gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé huzódtak; ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodott bele, s bujt a nagy úr elől.
Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjök, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt.
– Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az úr Isten nekem adta őket.
A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit tegyen meg a kedvéért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.
János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót „ezer pengő”, és most a markába nyomva érzé.
A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezer forintos banknótán, s azután elcsukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette és elhallgatott.
Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni.
A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja.
Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán kergette el magától azt a kis porontyot, aki feleségének kedvence volt, mikor odament hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette.
– Nem szabad énekelni.
Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga is el kezd dudolni: „Krisztus urunknak áldott születésén”.
Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a mustával a tőkére, kirugta maga alól a széket; kinyitotta a ládát, kivette az ezer forintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.
– Nagyságos jó uram! instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több ezer forintnál.
Azzal letette az asztalra a bankót s nyargalt vissza az övéihez, sorba csókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közéjük ült alacsony székére, s rákezdék tiszta szívből újra:
„Krisztus urunknak áldott születésén.”
S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház. Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy unalmas világban.
1856
A veréb
Egyszer a budai hegyek közé menve, valami pákosz siheder elém áll egy madárral, hogy vegyem meg, mégpedig verébbel. Olyan nagyon kért, hogy vegyem meg, hiszen csak egy krajcár kell érte. Hogy lehetne egy verébért többet kérni egy krajcárnál.
Nekem ugyan a világon akármire másra volt szükségem, csak verébre nem; hanem azt gondoltam, hogy ennek a fiúnak nagyon kell ez a krajcár; ennek a verébnek pedig nagyon kellene a szabadság; hát csak megvettem a jámbort.
A sváb kölyök szaladt a krajcárral, hogy vissza ne híhassam vele, én pedig tenyeremre tevém a madarat, hogy repüljön, ahova akar.
De az csak nem repült sehova a jámbor, hanem ült a tenyeremen nagy gubbaszkodva, felborzolt tollakkal, s csak a fejét emelgette felém.
Közelebbről nézve észrevettem aztán, hogy a kis madárnak az egyik lába eltörött, hihetőleg a tőrben vergődése közben, s csak a bőrfoszlánynál fogva függ azon.
Már ezen majd segítsünk, mondám a jámbor szenvedőnek, s elővéve oltókésemet, szépen lemetszém vele az összezúzott csontot. Én bizony szívesen ojtottam volna szegénynek mindjárt másik lábat is be; de ámbár ojtott lábú emberekről már hallottam, ojtott lábú madarakat nem ismerek; s e helyett zsebemben hordott viasszal és gyolcs-szatyinggal, mint afféle kertészember, bekötém az amputált lábat. Nem tudom, helyesen cselekedtem-e, mert sebész nem vagyok.
– Látod, verebecske – mondám –, ez rád nézve éppen nem hiba, hogy most már csak egy lábad van, úgyis két lábbal is csak egyet szoktál lépni, ez tehát nálad nem tesz különbséget. Most már repülj Isten hírével.
Szót is fogadott, elrepült, s láttam, hogy felszállt egy fára, s meg tudott biz az állani egy lábon.
Hetek is elmúltak azután, amidőn egy délben családommal a szabadban reggelizve, egyszer csak egy fakó veréb odareppen elénk, s a legotthonosabb barátsággal kezdi magát bemutatni. Előbb csak ott fityfirikel a porban, köszörüli az orrát a földhöz, ami sajátságos tisztelgési forma lehet a verébnemzetnél, azután mind közelebb jön, a fejét-farkát billegetve mórikál, mint valami jó ismerős.
– Nézd – mond a nőm –, ennek a madárnak csak egy lába van. Valóban, az én sánta madárkám volt az. Honnan tudta ki, hogy én hol lakom? Hogy tudott utánam jönni? Micsoda ösztön vagy észjárás súgta meg neki, hogy ez az ember, aki engem nem evett meg, mikor foglya voltam, bizonyosan ennem is ad ezentúl? Elég az hozzá, hogy attól fogva minden reggel, délben és ozsonnakor megjelent az én koldus verebem az asztalnál. Odalippegett szép alázatosan csiripelve, mintha mondaná: „Adjanak ennek a szegény koldusnak, az Isten nevében, valami kis morzsát; egy kezem, egy lábam elvesztettem a lépvesszőn, odahaza is két neveletlen árvám éhezik, az apjukat levágta az ölyv, a gonosz ellenség, ne sajnáljanak egy falat kenyeret a szegény koldustól.”
Nyár vége fele szavainak bizonyságául el is hozta magával két felnőtt fiacskáját. A két nagyfejű, sárga szájú kamaszt odaállította egy rózsasövény mellé, maga pedig odajött őket bemutatni, és kikérni számukra jövendőbeli pártolásunkat. Azután felszedegette a neki hányt kenyérdarabkákat, s visszament hozzájuk, felosztotta az alamizsnát közöttük anyailag, s csiripelt hozzájuk erősen; bizonyosan ilyenformát mondhatott nekik: „Látjátok, ti nagy kamaszok, idestova magatok szárnyára fogtok kelni. Hát azután csak idejöjjetek ti is. Itt ti is kaptok morzsalékot, itt nincs sem macska, sem lépvessző, sem verébfogóvas. De azután szépen viseljétek magatokat, gyalázatot ne hozzatok a fejemre. A fáról nem szabad leenni a gyümölcsöt, hanem kéztől kell várni. Köszönjetek szépen!”
Nem is bántottak a verebek az én kertemben semmi gyümölcsöt. Ennek egyik oka különben az is lehet, hogy még eddig egy szem gyümölcsöm sem termett.
A HUSZTI BETEGLÁTOGATÓK
Tallósy uram labanc részen volt, s Huszt várának vala kapitánya.
Huszt várát akkor erős fészeknek tarták, s a kuruc vezér igen szerette volna, ha Rédey Ferenc uram azt valahogy szépszerével bevette volna.
Ostrommal azonban ez igen sokáig ment volna, mivelhogy ostromágyúi Rédeynek nem is igen valának, ellenben Tallósy olyasfélével nagyon is jól el vala látva.
Azután meg hadserege sem igen mérkőzhetett volna a labanc kapitányéval, mivelhogy ő csupa lovassággal rendelkezett, emez pedig elegendő muskétást tudott kiállítani a falakra.
Pénzzel megint nem remélheté megvesztegetni a labanc vezért, mert az nagyon is gazdag ember volt, őneki pedig annál szűkebben csorgott az olajos korsója.
Márpedig a várat akármi módon, de el kelle tőle venni.
Egyszer híre futamodik a környékben, hogy Tallósy uram nagybeteg, valami szörnyű ragadós nyavalya ütött ki rajta; senki sem mer az ágyához közelíteni.
- No, ha senki sem mer, hát majd merek én - mondta Rédey, s befogatva négylovas kocsijába, egyedül egy hajdú kíséretében áthajtott Huszt várába.
Természetesen beeresztették. Ki tartott volna tőle, mikor egyedül jő? Kérdezősködék a beteg felől, fölvezették hozzá, bement, ott találta az ágyon fekve, odament hozzá, leült az ágya mellé, mondá neki, hogy hallotta nagybeteg voltát, s nem állhatta meg, hogy félretéve minden pártvillongást, atyafiságos érzelemből el ne jöjjön hozzá beteglátogatóba.
A beteg ember azt rebegte rá, hogy az Isten áldja meg érte, bizony nagy jót cselekedett vele.
Rédey uram kikérdezé, hogyan van, mi baja van. A beteg elpanaszlá sorba.
- Ki gyógyítja?
- Bizony senki sincs itt közelben. Üzentem a szatmári felcsernek, de az azt üzente vissza, hogy éppen most kezdődik a bölény vadászat, várjak egy kicsit a nyavalyámmal.
- No, majd elhozatom én kegyelmednek a magam doktorát Kállóból. Engedje meg, hogy egypár sort írjak a fiamnak érte.
- Az Úristen is megáldja érte kegyelmedet!
Rédey uram tehát ír a fiának, hogy jöjjön szaporán utána Husztra, hozza magával a doktort is. De két kocsival jöjjenek.
Másnap ott volt Rédey fia és az orvos.
Az orvos mély tudományú férfi volt, megvizsgálta a beteget, kitanulta a kórállapotját, rendelt neki orvosságot, hanem hogy még akkor nem volt ám minden városban gyógyszertár, el kellett a szerekért futtatni Debrecenbe; onnan hozta azokat el Rédey uramnak egy ismerőse, aki ismét kocsissal, hajdúval érkezett meg.
Tallósy uram betegsége azért csak ment a maga útján. Tudjuk azt, hogy a beteg ember nyughatatlan, s ilyenkor akármi szert tanácsolnak neki, azokat mind meg akarja magán próbálni. Rédey uram pedig kifogyhatatlan volt a jótanács-adásban. Mintha valami kuruzsló asszonynál lett volna két esztendeig inaskodásban, úgy tudott ajánlani mindenféle tetemtoldót, ínnyújtót, angyalrúgta, ördögharapta gyökereket, kenőcsöket, liktáriumokat, hólyaghúzókat, az pedig, valahány, annyifelé lakó sógornál, komájánál, keresztfiánál volt expresse kapható, azokat az illetők mind maguk siettek elhozni, és személyesen gratulálni hozzájuk a beteg úrnak.
A beteg úr pedig kezdte már magában számolgatni, hogy Rédey uram egy, a fia kettő, az orvos három, öccse, bátyja, sógora, komája, keresztfia nyolc; annak mindegyiknek kocsisa, hajdúja, az huszonnégy; idestova a beteglátogatók többen lesznek, mint maga a várőrség.
Szeretett volna már nem feküdni az ágyban. Úgy tetszett neki, hogy nincs is már egyéb baja, mint hogy elrontotta a gyomrát. De szíves ápolói meg nem engedték, hogy fölkeljen. Megrontaná magát, a visszaesés veszedelmes; csak hozasson még több italt a diákkonyhából.
Egyszer már aztán csak kifúrta Tallósy uramnak az oldalát.
- Hallják kegyelmetek, én úgy veszem észre, hogy kegyelmetek már nagyon sokan lesznek itt a várban.
Rédey elmosolyodott.
- Én pedig azt hiszem, hogy már sokan is vagyunk. Nem megyünk mi innen el többet, uram.
Tallósy még tréfának akarta venni a dolgot.
- Csak nem remélik mégis kegyelmetek annyiadmagukkal legyőzhetni az én várőrségemet?
- De igenis, hogy reméljük, mert valahányszor egyféle orvosságért elküldtünk egyet a kegyelmed csatlósai közül, azt mindig ott fogták az illető helyen, s magunkfélét küldtek vissza helyette. Az igazi labancok közül csak úgy csilleng-billeng egynéhány a mieink között.
Tallósy uram látta, hogy szépen rá van szedve. Ijedtében úgy meggyógyult egyszerre, hogy felugrott az ágyból, s felrántotta csizmáit segítség nélkül, pedig azelőtt azt képzelte, hogy csont van a hasában.
Valójában Huszt várát beteglátogatás örve alatt szépen elfoglalták tőle.
- Most hát legalább annyit tegyenek meg kegyelmetek, hogy küldjenek be innen Szatmárba.
Azt meg is tették vele, mégpedig tulajdon négylovas hintaján.
Ott aztán azzal csúfolta minden ember, hogy kikúrálták Huszt várából.
Felvinc és Enyed között egy kis bérci patak vágja keresztül az utat, melyen most tartós kőhíd van építve. A híd mellett kétfelől, a patak oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának históriai emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról ivadékra szállt a történet, s máig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi életünkben történt volna...
...Éppen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruc-labanc világ legszebb divatjában vala; ma a kuruc, holnap a labanc osztott törvényeket Enyednek; mikor az egyik kiment az egyik városvégen, a másik bejött a másikon. A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, ahelyett hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak voltak, és hallottak valamit azon stratégiai fogásokról, miszerint az ellenséget azáltal is meg lehet verni, hogy a környéket élelmiszereiből kipusztítják. Ők ezt vevék gyakorlatba.
Mert míg a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi bandériumok, a szép daliás, farkasbőr kacagányos huszárok, a válogatott hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harcoltak künn Magyarországon a birodalmi derékhadakkal, mik fényes, páncélos, tarajos lovasokból, hímzett bivalybőröket viselő dragonyosokból s célba lövő muskétásokból állottak, addig szanaszét az országban őgyelgő kalandornép csavargott alá s fel, szemre-főre egymáshoz annyira hasonlatos, hogy a vidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kuruc, melyik a labanc?
Nagyobbrészint oly emberek, kiket magukat is elpusztított a háború s kétségbeesés, nyomor és bosszúvágyból nem hagyott nekik más választást, mint kaszát, csákányt ragadni, s felcsapni kurucnak vagy labancnak, a szerint, amint egyik vagy másik fél katonái pusztították el.
Ezek azután falkánként jártak városról városra; zsarolva, harácsolva, ahol engedékeny népre akadtak; gyújtogatva, ahol megharagudtak, s szétszaladva, ahol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedéllyel folytatták a harcot, a vesztes fél rendesen átállt a győzteshez, úgyhogy Cserei Mihály[147] bizonyítása szerint akadt ember, aki négyszer-ötször volt kuruc, ugyanannyiszor labanc.
Ezen sűrű változandósága a minéműségnek nagy akadályára lehetett a dicsőség után törekvésnek, mert ha valaki nagy hírt, nevet szerzett magának, mindig attól tarthatott, hogy ha holnap véletlenül egész serege áttér az ellenséghez, az valamennyinek megkegyelmez, csupán őtet akasztja fel, mint akire legjobban feni a fogát.
Úgy segítettek azonban magukon, hogy neveiket rendesen elváltoztatták, ami legsűrűbben előfordult a labancoknál, kik iparkodtak maguknak olyan neveket adni, amit a bolond kuruc ki ne tudjon mondani, hacsak ki nem töri benne a nyelvét, többnyire elrontott német szavakat, amiket ők maguk sem értettek.
A kuruc basák ellenben iparkodtak maguknak oláh neveket adni.
Ez időben tehát legkegyetlenebb veszedelme volt Enyednek és a körülfekvő városoknak egyfelől Balika, a kuruc vezér, aki lakott a Torda-hasadék egyik barlangjában, melyet máig is Balika-várnak neveznek, és másfelől a Mezőségen tanyázó két labanc főnök, akik közül az egyiknek az a furcsa neve volt, hogy "Trajtzigfritzig!", a másik pedig ily regényesen hangzott: "Bórembukk!"
Amilyenek voltak választott neveik, olyanok voltak azoknak viselői is; majd ügyetlen, majd kegyetlen, félig tréfás, félig véres alakok, kikről éppen annyi nevetségest tudott regélni a közhír, mint amennyi irtózatost, s neveikkel egyfelől a dajkák ijesztgették síró gyermekeiket, másfelől az enyedi diákok csúfolták egymást pajkosságból.
Ezek a diákok, ó, ezek a nagyenyedi diákok sajátságos fiúk voltak!
Amint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy lúdtollból kalamust[148] tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja vett neki egy pár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a kollégium udvarán, pofon üté, megáldotta s otthagyta, rábízván, hogy legyen belőle pap, professzor, királybíró, főkapitány vagy tanácsúr. Azontúl nem is volt rá gondja többet. A fiú megnőtt, megszakállasodott, megtömték, meghizlalták étellel és tudománnyal, elzárták hermetice[149] minden világi kísértetektől, gondot viseltek testére, lelkére, felnevelték hitben és egészségben, csináltak belőle papot, professzort, királybírót, főkapitányt vagy tanácsurat, amire esze és szerencséje volt, anélkül hogy apja-anyja törte volna rajta a fejét; a kollégium volt nekik édesanyjuk.
Öt-hatszáz fogadott fia volt a tisztes matrónának, s több százezer forintra menő jövedelme ennyi szép fiú felnevelésére; legtudósabb professzorai, kiket a külföld akadémiái műveltek, világhírű könyvtára s mindenféle beneficiumai,[150] mik egyfelől amíg szorgalomra ösztönözték az ifjúságot, másfelől jó eleve hozzászoktatták azon jótékony öntudathoz, miszerint bármi szűken, de saját érdemük után tanultak megélni.
Vala pedig ezen idő szerint a nagyenyedi kollégium rektor-professzora[151] nagytiszteletű tudós Tordai Szabó Gerzson uram, a tudományoknak nagy mívelője, rendkívül békeszerető férfiú, és a jó erkölcsök fáradhatatlan oltalmazója.
Mert ha bevette magát iszonyú fóliánsai közé, azokba annyira el tudott veszni, hogy gyakorta kénytelen volt a feleségétől megkérdezni, ha vajon ebédelt-e ő ma már vagy sem. Tanítványai előtt pedig akként szólott, mint egy orákulum.[152] Csak a csendes, békességes tudományokat kedvelé, mint a csillagászat és mechanika, nem szereté pedig a históriát, mint amely, az ő szavaiként, nem tanít egyebet, mint azoknak neveit, akik emberek agyonverésében tüntették ki magukat, s hősi tetteik énekli bűnös, vérengző, kegyetlen embereknek, és hazudik véghetetlen kiterjedésben, ahelyett hogy a jámborok, jótékony és bölcs elmék példájával javítaná az utóvilágot.
Annyira vivé pedig az ellenszenvét a derék úr a neki nem tetsző históriai személyek ellen, hogy tanítványai lelki üdvére képes volt a történetet meghamisítani, ráparancsolván a históriaprofesszorra, hogy Cleopatrát,[153] Semiramist[154] s más afféle szemtelen asszonyi személyeket úgy fesse tanítványai előtt, mint rút, utálatos szörnyetegeket, akikre gondolni is irtózat.
És soha női alakra azoknak szemeiket nem volt szabad vetni, tánc, hegedűszó s más hívságos dolgok örökre száműzve valának e körből; még a templomban is, nehogy a leányokra kacsingathassanak, hátul valamennyi pad mögött volt a nagyobb diákok számára egy hely különrekesztve, ahol ott faragott fenyőszálakon ültek, hogy így fel ne érhessék fejeikkel az előttük álló padok karzatát. Mert kősziklára épült elve volt a nagytiszteletű úrnak, hogy fiatalembernek addig, míg meg nem házasodhatik, tehát míg iskoláit nem végezte, és amíg nincs mit aprítania a tejbe, nem szükséges fehérszemélyeket ismerni, és minden, ami addig történik, csak hivalkodás, és nem vezet jóra.
Persze hogy ez a legnépszerűtlenebb világnézet, amit csak a közjó kedvéért kimondani lehet, s hogy e nézetnek legkevesebb pártolói akadtak maguk az érdekelt felek, a nagyenyedi diákok között, az magától értetődik. Az csak mégis lehetetlen, hogy az ember egyszer-másszor női alakot ne lásson, s tizennégy éves korától húszig az ember minden asszonyt szépnek talál.
Különösen nehezíté pedig Gerzson úrnak nevelési maximáját[155] azon körülmény, miszerint őneki is volt egy leánya, az az egy pedig olyan szép volt, hogy ha az ember fél esztendeig válogatott volna a városban, megint csak őhozzá tért volna vissza.
Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hiába lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen[156] visszaszökni, mint volt egy diáknak húszlépésnyire juthatni Klárikához - ahogy a szép leányt nevezték.
Gerzson úrnak emeletes háza lévén a kollégium tövében, ő maga a földszinten lakott, leánya pedig az emeleten és a lépcső rácsos ajtóval volt elzárva; tehát még csak az sem történhetett meg, hogy valami ifjú ember a professzor urat keresve, tévedjen Klárika elé; aki elé különben is hiába tévedt volna, mert a jó leányka oly istenfélő és diákfélő elvekben nevelkedett, hogy bizonyosan elszaladt volna előle.
Nem is volt pedig minden bolond embernek bejárata a tudós professzor úrhoz, hanem kipróbált egyéniségeknek megnyitá háza ajtaját.
Ilyen két kipróbált egyéniség volt: humanissime[157] Zetelaky József és humanissime Karassiay Áron.
Az első szép, ártatlan leányarcú, tizenhét éves ifjú, Gerzson úr különös kegyence, akiről azt hívé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a tudományok könyvei közé, mint ha tömlöcbe vagy spirituszba volna téve, örökké első eminens[158] volt, mindenféle verseket írt akármely témáról, neki mindegy volt: hexameter, pentameter, sapphicus, alcaius, alexandrinus vagy anacreoni;[159] magától értetődik, hogy ezek között szerelmes vers nem találtaték, hanem a télről, tavaszról, aratásról, villámlásról s más efféle tárgyakról; emellett görögül, diákul, zsidóul és franciául folyvást beszélt, a csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenként ismerte, kémiai és fizikai experimentumoknál ő volt Gerzson úr segédje, s emellett oly jámbor érzelmű ifjú ember vala, hogy mikor a mitológiából azon istenasszonyt érdeklő paragrafust kellett felelnie, aki kevés öltözetet szokott magán hordani, elpirult, és lesütötte a szemeit.
A másik humanissime, Karassiay, egy kissé nehézfejű ember vala, hatesztendős tógás diák, igen hallgatag és csendesvérű ifjú, akit azért kedvele Gerzson úr, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az ő neve elő nem fordult, amiből nagy baj lett volna, ha előfordul, mert a humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettől, hogy ha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat beszélhettek volna róla. Ő azonban rettentő erejét csupán a fúrás-faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készítve mindenféle fizikai eszközöket a tanár úr számára, s csupán olyankor adva tanújelét karjai egyéb mozgásának, midőn a nagy vakáció alatt az ifjúság a nagyteremben mitológiai drámai előadásokat tartott - természetesen férfiszemélyzettel, férfihallgatóság előtt, amidőn Karassiay játszá Herkulest, Zetelaky pedig Dejanirát,[160] amidőn Józsefről senki sem mondta volna, hogy nem valóságos leány. Áront pedig csupa gyönyörűség volt nézni a Centaurusokkal[161] való harcban, hogy vert egymaga harminc pogány félistent a földhöz.
Éppen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletű Tordai Szabó Gerzson uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz: mint lesz a vízből levegő, mint ragad össze a kiszivattyúzott két félgolyó a levegőnyomástól, hogy lehet a levegőt meggyújtani, s a villanygép alatt papiros embereket táncoltatni - amik akkor még mind csodaszámba mentek. Evégett átadá a fizikum múzeum kulcsait kiválasztottjainak, hogy ott működjenek nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két jeles ifjú már korán reggel ott van a múzeumban, s csak a késő estve választja el őket onnan. "Dicséretes, szorgalmas ifjak - mondá Gerzson úr -, vegyetek rólok példát ti többiek, istentelen, hivalkodó, csizmakoptató korhelyek, hogy legyetek olyanok, mint ők."
Lássuk tehát, mit művelnek az ifjaink ott a fizikum múzeumban! Ennek a múzeumnak van egy elsötétíthető ablaka, optikai kísérletek előhozatalára, és ez az ablak éppen a nagytiszteletű úr udvarára nyílik; a mi két szorgalmas ifjúnk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s éppen egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyű nyílásába, azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet.
...Most éppen József néz bele nagy áhitatosan... "Ó, istenem, milyen gyönyörű" - sóhajt, nem bírva magával... Talán mégis csillag?... "Most éppen egy rózsát szakít le, be szeretnék én az a rózsa lenni!" De ez már mégsem csillag!
A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgálnak, naphosszat azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik távcsöveken keresztül; amíg Gerzson úr azt hiszi, hogy szemeiket az ég csodáin fárasztják, ők azzal mulatják magukat, hogy a kedves leánykát mindenüvé távcsővel kísérik, kertbe, szobába, konyhába, és benne gyönyörködnek.
A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen odalett belé; nem bírt megválni a látcsőtől, s ha sokáig nem láthatá a leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott, és mindent elfelejtett, amit olvasott, sőt Gerzson úr nagy megütközésére még az ő felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis rózsalugasos kertben járt az esze és a szép leánykán, aki a nyílt rózsaleveleket kicsi kötényébe szedi pici fehér kezeivel.
Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte; tört, zúzott, ami a kezébe akadt, a foszforral való kísérletekhez oxigén helyett hidrogént adott: majd meglőtte vele az egész klasszist.[162]
Gerzson úr el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiút. Kutatott, fürkészett - nem talált semmit; mire ő a hosszú folyosón végigkopogott, akkorra a múzeumban minden ismét a maga helyén volt, a teleszkópiumok ég felé fordítva, s munkában a görebek és légszivattyúk.
József pedig folyvást növekedni érzé szíve fájdalmait: a csalóka távcső oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit nyújtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablak megüté, amin Áron kétakkorát nevetett.
E kínjai közepett annyira vivé a gonosz kísértő a jámbor ifjút, hogy egy délután leüle az asztalhoz, s ijedség kimondani: szerelmes verset írt! A vers sapphicusokból[163] állott, és tele volt minden széppel, ami a nap alatt terem. Midőn felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében szebb versnek még csak hírét sem hallotta.
Egy este a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifjú a múzeum ablakában, s beszélgetett egymás között.
- Ha Klárika ezt a verset elolvashatná! - mondá Áron.
- Hm! - felelte rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyű, mert nem volt még hét divatlap, ahol az ember kinyomathatta volna.)
- Már ha én neked volnék, csak a kezébe juttatnám.
- De hogyan?
- Ledobnám innen a kertbe.
- Le ám, de hátha a szél félreviszi, s az udvarra esik, s a nagytiszteletű úr kapja meg?
Most Áronon volt a sor azt mondani, hogy "hm".
- Úgy kellene azt - szólt sóhajtva József - szépen összehajtogatva elrejteni a nyíló rózsák közé, hogy amint korán reggel kijő a rózsaleveleket megszedni, egyedül ő lelje meg és olvassa el.
- Hát hiszen az könnyű - felelt Áron. - Innen az ablakból le lehet ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyű beugrani az ásott földbe, visszafelé meg aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán, s a kötélen megint feljönni.
- Mit gondolsz - szörnyedt el József -, én bocsátkozzam le kötélen a kollégium ablakából, én másszam át idegen kerítésen éjszaka?...
Áron maga is megijedt e szóra.
- Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy könnyű volna megtenni.
József elhallgatott egy ideig.
Egyszer csak megszólalt:
- Nem tudsz itt valahol egy hosszú kötelet?
- Tudok bíz én, a régi csengettyűkötél itt van a padláson.
- Hozd elő!
Áron elment a kötélért, egy gerundiumból[164] nyerget csinált a végén, melybe Józsefet beleültette, s a kötelet az ablak keresztfája köré csavarítva, izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lebocsátá Józsefet a kőfalig, ki egy percig sem látszott azon aggódni, hogy ha társa kezéből kicsúszik a kötél, ő rögtön nyakát szegheti; ha volt, amitől rettegett, ez azon egy dolog lehete, hogyha meg találja valaki látni.
Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák közé, s Áron markában újra felemelkedék a kötélen a múzeum ablakáig szerencsésen; a két ifjú csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen bolondot cselekvének.
Másnap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbé a látcsőbe. Mint aki valamely nagy gonosz, gyilkos dolgot követett el, még a bűnös helyet is félve kerülték, s dobogó szívvel hallák reggel a nagytiszteletű úr csizmáit a folyosón végigkopogni.
Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, azt hívé mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet.
- Jöjjön egy szóra félre, humanissime!
Zetelaky inkább halott volt, mint élő. A világért rá nem nézett volna a tanárra, ki egyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig.
- Csak azt akartam mondani, humanissime - szólt végre száraz hangon -, hogy ha máskor verset akar hozni, ne a kerítésen jöjjön be vele, hanem az ajtón, mert mind összegázolta a tulipánágyakat. Különben nem rossz vers, amit írt, csakhogy egy helyen az adonicus[165] sántít.
S ezzel markába nyomta a kérdéses verset. József nem bánta volna, ha e percben a kollégium vele együtt elsüllyed.
Klárika megtalálta ugyan a kérdéses helyen a verset, de mint afféle jól nevelt leány, első kötelességének tartá az apjának denunciálni,[166] egyúttal az elgázolt tulipánágyakért is panaszt téve. Az öregúr rögtön ráismert az írásra, s vége volt előtte József turpisságának. Többé sem experimentumokat nem bízott rá, sem a fizikum múzeumba nem küldé dolgozni.
Ezenközben hol egyszer, hol másszor megtörtént, hogy a tanulóifjúság nem csupán azon dolgokról hallott, amik könyvekben vannak megírva, hanem hírt vett gyakorta az országban szerteszét történő eseményekről is, s éppen nem iparkodék elrejtegetni rokon- és ellenszenveit, miket a kuruc-labanc világban vagy egy, vagy más irányban érzett, sőt néha leckék kezdete előtt, mikor két-háromszáz tanuló össze volt egy teremben gyülekezve, lehete olyforma hajlandóságokat is tapasztalni, mintha e tisztes testület, ha birokra kerülne a dolog, aligha lenne tétlen nézője a mulatságnak.
Erre ugyan nemsokára kívánt alkalom is kínálkozék; egy napon Trajtzigfritzig és Bórembukk uraim ő kegyelmességeik beüzenének a városba, hogy nekik száz darab vágómarhát, ötven mázsa szalonnát, ezer kenyeret és tizenkét bendő túrót azonnal küldjenek, borról sem feledkezvén meg, amely ne legyen több mint kétszáz akó. A jó nagyenyediek már ekkor annyira meg voltak fogyatkozva élelmiszerekben, hogy csak végső megszorítás mellett bírták összerakni a kívánt mennyiséget, s midőn mindazt szekerekre raknák, megtudja a dolgot Balika, előjön a maga lyukából, s elveszi tőlük az egész szállítmányt, és elviszi a Torda hasadékba.
A jó enyediek mit csináljanak most? Mondhatták ők Trajtzigfritzignek, hogy Balika elvitte az enni-innivalót, menjen utána, és vegye el tőle, a labanc vezér haragra gerjedten felülteté a maga hadait, s megesküvék, hogy porrá égeti Enyedet, s bor helyett a vérét issza meg az egész lakosságnak. A szegény nép nagyon megijedt a kegyetlen fenyegetőzésre; eleget tenni a legjobb akarat mellett sem lehetett. Trajtzigfritzig és csordája pedig már Marosújvár körül járt, s ahogy a közbeeső falukkal bánt, abból Enyed is elgondolhatta, mi vár rá.
Ilyen ínséges eset megszokott állapot vala már Enyeden, a lakosság a labancok jöttének hírére hirtelen elhagyá házait, ami féltője volt, azt elásta a pincékbe, asztagok alá a földbe, az asszonyokat, gyermekeket, öregeket felküldték a hegyekbe az erdők közé, a hajadon leányokat begyűjték a református templomba, maguk a fegyverfogható férfiak pedig helyet foglalnának ugyanott a templom udvarán, mely, amint most is látszik, erős, magas kőfallal volt bekerítve s többrendbeli bástyatoronnyal ellátva, mely tornyokat a helybeli céhek építettek: egyet a becsületes csizmadiacéh, mást a becsületes takácscéh, külön egyet a szűrszabócéh, egyet a tímár- és vargacéh, egy negyediket, ötödiket a gombkötők és aranyművesek, hatodik volt a kovácsok és lakatosoké. Itt tartattak a céhládák, s nagy veszedelem idején ide gyűltek a céhbeli mesterek legényeikkel együtt, s ők képezék az Isten várának őrségét.
Átellenben állt a kollégium, roppant háromemeletes, négyszárnyú épület, melyben hétszáz diák tanyázott, egy egész hadsereg, ha arra került a sor.
Amint a városon szétfutó hír eljutott a kollégiumba is, lángot vetett a diákok szívében az ifjú vér, "nem hagyjuk magunkat, nem hagyjuk a várost!" - szóltak lelkesülten, s másnap reggel a kémiai leckén azt vette észre nagytiszteletű Szabó Gerzson uram, hogy tanítványai kardokkal és kopjákkal felfegyverkezve jelennek meg a hallgatóteremben, s hallani sem akarnak egyébről, mint hogy őket professzoraik a labancok ellen vezessék.
No, ez szép kívánság volt nagytiszteletű Szabó Gerzson úrtól, hogy ő valakit a háborúba vezessen!
- Megbódultatok-e, dilectissimi?[167] - szólt elszörnyedve a jó úr. - Menjetek, igyatok "purgantes pectora sucos".[168] Hát Ajax vagyok-e én avagy a megveszett Achilles,[169] hogy engem harcba akarjatok vinni, avagy mirmidonokat neveltem-e én bennetek, hogy ily vérengző gondolatokat tápláltok magatokban? Kiknek kezeiben könyv forgott, most kezeitekben dárda forog? Kik csak énekelni tanultatok, ím harci ordításra ferdítitek ajkaitokat? Azért ruháztam én reátok annyi bölcsességet és tudományt, hogy bitangul elhulljatok barbár ellenség csapásai alatt, mint bármely tudatlan katona, aki azért született, hogy meghaljon?
E beszéd közben észrevéve Gerzson úr, hogy még Zetelaky is valami fringiát takargat a tógája alá, s iszonyúan ráförmedt.
- Még kend is fegyvert visel, kend? (Mikor valakit per "kend" nevezett, már akkor nagyon haragudott.) Felbomlott a világ tisztes rende! Hát volt rá eset valaha, hogy poéták, a múzsák választottai, a szent berkek lakói, a Pieridák[170] barátai fegyvert emelgettek volna kezeikben? No, szóljon kend! Kend nagy historikus, mondjon nekem erre esetet, ha tud.
A faggatott diák végre megszólalt:
- Igenis, volt rá eset: mikor Pán tanítványai botra kaptak a Helikont[171] pusztító gallusok ellen, s agyonverték őket.
Gerzson úr hátrakapta a fejét a szóra, mert meg volt neki felelve. Ez még dühösebbé tevé.
- És ha én megtiltom tinektek, hogy fegyvert merjetek fogni, midőn a nemes város békés alkudozásokkal törekszik a veszedelmet elhárítani magáról? Kendnek pedig, humanissime Zetelaky, annyit mondok, hogy nem szükség minden kérdésre felelni. Most pedig parancsolom tinektek, hogy e percben lerakjatok minden fegyvert kezeitekből, és aki ellenkezőleg cselekszik, az e pillanatban kitiltatik e kollégium küszöbéről, és soha annak tagja többé nem leend!... Clarissimi domini,[172] jurátusok,[173] húzassák meg a repedt harangot!
Ezt a repedt harangot olyankor volt szokás meghúzatni, midőn valaki a kollégiumból ünnepélyesen kitiltatott.
A rektor szavait mély csend követé, melyet csak a repedt harang recsegő kongása szaggatott félbe. Az ifjak, kik képesek lettek volna náluknál hatszorta nagyobb sereggel megküzdeni, professzoruk szavára megjuhászodva rakták le fegyvereiket mind; a repedt harang elhallgatott, a diákok helyeikre ültek, elővették könyveiket, a nagytiszteletű úr pedig vevé kézikönyvét és praelegált,[174] mintha semmi sem történt volna, míg az órát nem csengették; akkor elbocsátá tanítványait, az elszedett kardokat és dárdákat pedig szekerekre rakatá, s elzárta a templom alatti boltozatba, hogy még csak hozzájuk se lehessen férni.
Éjszaka azonban a diákok magukhoz térve az ijedtségből, melyet a rektor szavai okoztak bennük, újra összebeszélének, s miután fegyvereik elszedettek, másnap korán reggel, amint a kapuk megnyittattak, kimentek a Maros partjára, ott jó friss fűzfákat találván, azokról vágott magának ki-ki egy husángot, s azokat a tóga alá rejtve, észrevétlenül beszállították a kollégiumba, és elrejtették a faraktárba szépen. Gondolák, hogy ez is jó fegyver, ha jó ember fogja a végét.
Még aznap délben megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezer főre menő labanc népével; a nemes város a főbírót, a kollégiumi testület a nagytiszteletű rektor-professzort választá ki, hogy deputációba menjenek eléje.
Trajtzigfritzig lóháton ülve fogadta a küldöttséget; a többi sereg mind gyalog járt, kivéve három faágyút, melyeket bivalyok vontak. Nagyon gyanús kérdés volt azonban, hogy vajon el lehet-e ezen ágyúkat sütni anélkül, hogy az ember a körülállók életét veszélyeztesse. Még egy negyedik ágyújuk is volt rézből, melyet valamely csata alkalmával valamelyik fél beszegezett és otthagyott, ők pedig kifúrták a szeget onnan, úgyhogy most, ha elsütötték az ágyút, a gyújtólyukon jött ki mind a töltés, a golyó pedig bent maradt.
Maga a had gyönyörű népség volt; igazán ráillett a válogatott cím, mert az ország minden népeiből volt az összeválogatva: magyar, oláh, belga, marodőr,[175] rác és oláhcigány egy csoportban, egyik mezítláb és sisak a fején, a másik a szűrén átkötötte a kardot, némelyik nagy puskát cipelt, melynek nem volt már sem kulcsa, sem kereke, s mind valamennyi nyírott bajusszal volt, hogy összekeveredés esetén mégiscsak megkülönböztethessék egymást a hasonló elemekből szerkesztett kurucoktól, kik hosszú hajat s fülig kent bajuszt viseltek. A legnagyobb rész bocskorban járt, csupán azoknak jutott saru, akik valamely tisztségben voltak, azokra sarkantyú is volt ütve jobbára, de minthogy lovuk nem volt, az a sarkantyú nem szolgált egyébre, mint hogy legyen nekik miben elesni, ha futni akarnak.
Ily ármádiának volt vezére Trajtzigfritzig; de nagyon csalatkoznék, aki azt hinné, hogy ő is hasonló volt rongyos seregéhez; lova legszebb angol mén volt, ő maga ezüstcsillagos láncszemből font páncélinget viselt aranysújtásos, meggyszín bársonydolmány felett, homlokát kecsegehátú rézsisak borítá, s páncélpikkelyes kesztyűkbe dugott kezeit széles, egyenes kardja markolatán nyugtatá.
Széles, tunya képéből s nemtelen vonásaiból ugyan kirítt, hogy e pompához sem születése, sem érdemei nem juttatták; s ahány csojtár, ahány darab öltöny volt rajta, azon mind más név kezdőbetűi voltak hímezve, de ő azért elég méltóságot tulajdoníta magának, ha lovon ült, azokhoz, akik gyalog járnak, lenézőleg beszélhetni.
Alvezére, Bórembukk, egy nagy, trabális mészároslegény volt, szőrtelen, csontos pofával; ki egész ellenkezőleg különösen nagy gondot látszott arra fordítani, hogy mentül piszkosabb lehessen. Bőrködmöne csillogott a szennytől, s orcája bátran dicsekedhetett vele, hogy záporesőn kívül más vizet sohasem érzett.
Minden fegyvere egy hatalmas taglóból állott, mellyel egy csapásra le bírta ütni a tulkot.
Ez érdemes férfiak elé járula a két tagból álló küldöttség nagy tisztelettel és kalaplevéve, s nagyobb megtiszteltetés okáért Gerzson úr egy igen szép diák perorációt[176] tartott a két vezér előtt.
Trajtzigfritzig Bórembukkra nézett, ez viszont őreá, egyikök sem tudott egy szót is diákul, hanem azért mégis úgy tettek, mintha mindent értenének.
- Értettem jól, amit kend mondott - szólt a vezér, amint észrevette, hogy Gerzson nem fog már többet beszélni, s leereszkedőleg vállára veregetett. - Kinek híják kendet?
- Én vagyok Tordai Szabó Gerzson, a nagytiszteletű kollégium rektor-professzora, társam őkegyelme pedig nemzetes Tóth János uram, a nemes város főbírája.
- Hát a csizmadia-céhmester hol maradt?
- Az nem látta célirányosnak közénk elegyedni.
- No, pedig annak is itt kellene lenni, mert háromezer csizmára van szüksége a seregnek, aminek három nap alatt elő kell teremtődni, különben esküszöm ősi kardomra (valahol lopta azt a kardot), hogy minden csizmadiát kiirtok a föld színéről!
Ennél merészebb fogadást, úgy hiszem, senki sem tett még.
Gerzson úr meghajtá fejét, s most a főbíró szólalt meg magyarul:
- Majd tudtára adandjuk a becsületes céhmesternek akaratodat, méltóságos úr, és ő minden lehetségest el fog követni; kérünk azonban az egész város nevében, hogy érdemes hadaiddal légy kegyes a városon kívül maradni, mert mi ámbátor a legjobb véleménnyel vagyunk is felőled, a buta népség annyira fél a fegyveres néptől, hogy közeledésteknek hírére mind szétszaladának az erdőkbe, részint elzárkóztak a templomokba; úgyhogy ha bejönnétek, sem találnátok egyebet üres házaknál, nekünk pedig lehetetlenné tennétek, hogy kívánságaitoknak megfelelhessünk, nem lévén senki, akitől azokat behajtsuk.
Trajtzigfritzig Bórembukk fülébe súgott valamit, s azzal rosszul rejtve ravasz mosolygását, így szólt:
- Becsületes szolgák! Minthogy félvén és minthogy bolondok lévén, mink sem kívánván, hogy házaitokat üresen hagyván, abban senkit sem találván; tehát hazamenvén, és megmondjátok a népnek, hogy mi eltakarodjunk, ha ők hazajöjjenek, és azután pediglen kiváltképpen csakhogy éppenséggel azonnal mingyárt itt a város mellett ezerlépésnyire sátort üssünk; ti pedig minden háznál gyertyát gyújtsatok, hogy lássuk, hogy mindnyájan otthon vagynak, különben pedig, ha egy vagy más, így vagy amúgy talál lenni, hát majd meglátjátok azt az egyet, hogy!
Ilyen ékesen szólással tudtára adván a vezér a maga ultimátumát a küldöttségnek, visszabocsátá őket a városba, ő pedig a maga seregével mintegy ezerlépésnyire letelepedett a mezőn, búzakévékből csinálván ki-ki magának sátorokat. A visszatért küldöttség pedig tudtul adá a lakosságnak, hogy ki-ki menjen haza a maga lakásába, s éjszakára tegyen gyertyát az ablakába, s ami szegénységétől kitelik, hordja össze, hogy a labanc urakat kielégíthessék vele.
Úgy is történt, a céhek szépen hazaoszladoztak, az erdőre kimenekült asszonyok és vének visszahívattak, s késő estig nem szűnt meg az egész város sütni-főzni az érdemes labancok számára. Csupán a templomban elhelyezett ifjú hajadonok nevében könyörgött azon kegyért a szép Klárika, hogy őket hagyják meg azon éjjel az istenházának oltalma alatt, s e kérelmet a többi szüzek is támogatván, a nemes tanács és a professzori kar végre beleegyezett.
Szép holdvilágos éjszaka következék, csendes volt az egész vidék, a város elöljárói nyugodtan aludtak mennyezetes nyoszolyáikban, elgondolva, hogy mily bölcsen elháríták városuk felől a nagy veszélyt; háromszázötven szűz nyugodott Isten szent árnyéka alatt a templomban, amidőn Klárikának úgy tetszék álmában, mintha valami alak felköltené őt, hogy ne aludjék, hanem menjen fel a toronyba.
Ő azon félálmosan felment a lépcsőkön, hol a szent eklézsia[177] ötvenkét mázsás harangja állott, s amint kitekinte a torony magas ablakán a holdvilágos éjbe, úgy tetszék neki, mintha valami nagy sötét foltot látna lassan a város felé hömpölygeni; s nemsokára kivehetővé lőn előtte, hogy az egy nagy embercsoport, melynek sötét tömegéből kaszák és kopják vasai villognak elő a holdvilágban.
Egyszerre világos lőn előtte minden: a labancok csak azt várták, hogy a népség házaiban szétoszolva lefeküdjék, hogy orozva rajtaüssenek... Klárika egy percet sem akart veszteni, ment vissza a templomba, hogy társnőit felköltse, hanem hirtelen áthatva a mentő gondolattól, belekapaszkodék az ötvenkét mázsás harang kötelébe, hogy azt meghúzva, jelt adjon az egész városnak.
Gyönge volt a leány karja, de erőt adott neki a vész, fehér kezeivel a durva kötélbe fogódzva meglóbálta a nehéz harangot, melyet máskor alig bírt meghúzni két férfi, s mielőtt a csoport a várost elérhette volna, egyszerre megkondult a vészharang a város fölött, s azon pillanatban talpon volt minden ember, s mintegy összebeszélésre, az asszonyok és öregek ismét futottak ki az erdőre, a férfiak a templom bástyái közé, úgyhogy mire a labancok a városba értek, ismét üresen találtak minden házat.
Trajtzigfritzig nagy dühbe jött e kijátszásra, s parancsot adott, hogy rögtön tizenkét helyen fel kell gyújtani a várost.
De alig fogtak emberei e kárhozatos munkához, midőn olyan zápor kerekedett, hogy rögtön eloltott minden égést: a labanc vezér káromolt Istent és ördögöt e bosszúságért.
Reggelre virradva, ismét kijöttek eléje a nagytiszteletű rektor és városbíró. A vezér szólni sem engedte őket. Rájuk fogta, hogy mindnyájan csalárd, hazug kutyák, akik rászedik a becsületes embereket, és erősen esküvék, hogy négy ágyújával porrá lövi az egész várost, a templomot és kollégiumot, kardélre hányatja a lakosokat, s a hajadonokat kiosztja katonái közt, ha csak őneki azt az egyet ki nem adják, aki a harangot meghúzta.
- Azon egy éppen az én leányom, kegyelmes úr - felelt leverten Gerzson úr -, de ha az ő élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára átadom őt néked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én fejemet elébb, mintsem szemeim az ő balsorsát meglátnák.
- Azt megkapod! - vígasztala őt Trajtzigfritzig, s e biztatással egyszerre elrendelé, hogy a csapatok minden oldalról tóduljanak a városba. Ő maga nagy büszkén lován ülve, kötőfékjét a főbíró kezébe adá, s úgy vezetteté magát az utcán végig, míg Bórembukk a professzor nyakába ült fel, s nevetséges iszonyattal viteté magát a piacig, sarkantyúival illetve a tisztességes ősz férfi oldalait.
A diákok mindezt látták a kollégiumból, mert a menet éppen előttük állapodott meg; de be voltak zárva, a kapukulcsot maga Gerzson úr tette a zsebébe.
Később azt is látniok kellett, mint adják ki a templom ajtaján a félholt leányzót, a rektor leányát, Klárikát, s mint emeli azt nyergébe Trajtzigfritzig.
De ez már mégiscsak több volt, mint amennyit diákszívvel el lehet viselni.
- Megölöm az egész világot - ordítá Zetelaky magánkívül -, megölöm egymagam valamennyit! - S hanyatt-homlok rohant le a lépcsőkön; utána Áron, és utána a többiek mind; egy perc alatt ki volt sarkából vetve a bezárt kapu, s a másik percben, mint a bolygatott méhköpű raja, ömlött ki a diákság a templom körét elfoglalt labancokra.
Nem volt kezükben egyéb, mint fűzfa dorongok, de amíg a labancok kanócos puskáit hasznavehetetlenné tette a sűrű zápor, az ő kezeikben súlyossá tette a fustélyt a fellázadt harag. Egy perc alatt a falnak lett szorítva a labanc sereg, s az első ordításra vérszemet kapott csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni.
A megszorult két vezér nem vette tréfára a dolgot; amint meglátták, hogy labancaik ugyancsak dülöngenek a diákok csapásai alatt, hátat fordítanak a csatatérnek, s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig átkarolta az ölébe tett leánykát, s vitte magával, szemeivel majd felfalva annak martalékul esett bájait. Bórembukk pedig galléron ragadá Gerzson urat, s úgy hurcolta őt magával, roppant lábait futásnak eresztve.
Az elmondott szónál rövidebb idő alatt szét volt verve a világ minden részei felé a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyűrt ökleikben nyers fűzfa dorongok, a hosszú fekete tógák öveikbe akasztva; nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa.
Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldöző és üldözött csapat, egy-egy párjára talált a futásban, s elmaradt magára tülekedni, végre ketten maradtak egymásnak, elöl Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban József és Áron. Az elsőbbek egyike lovon járt, másik hosszú lábaiban bízott, de a kettős teher alatt kifáradt a ló, s amint az említett kis patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a fellegszakadás árja elhordta a hidat, s a víz túlömlik a parton.
- No, labanc - kiáltá Áron utolérve az egyiket -, itt a világ vége!
Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson úr gallérját, s tenyerébe kapva a taglót, úgy odavágott Áronhoz, hogy ha félre nem ugrik, derekában vágja ketté; de visszavágott a diák doronggal, s úgy talált a labanc körmére ütni, hogy rögtön kiesett a kezéből a tagló; erre a labanc vadállati dühvel ugrott neki puszta kézzel az ifjúnak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején keresztül, hogy meghajolt bele a bot, s a labanc feje egyszerre cipóvá dagadt, mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében a fütyköst, s ki akarta azt abból csavarni; de Áron is jól megfogá azt két kézzel, s ilyenformán nagyokat rántottak egymáson, elhuzakodtak egy ideig, míg mind a kettő kifáradt, s akkor farkasszemet kezdtek nézni.
- No, diák - szólt fogcsikorgatva a labanc -, most akadtál emberedre: tudod-e, hogy most ki fogott meg? Az én nevem, Bó-rem-bukk!
- De annál még az én nevem is cifrább - felelt Áron -, az én nevem Ka-ras-si-ay!
- Ka-ras-si-ay! - kiáltá fel elszörnyülködve a labanc. - No iszen, hát akkor jaj neked is, nekem is! - s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a ketten úgy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy mindkettőjük felett összecsapott a víz.
Ezalatt József is utolérte Klárika rablóját; a lovag átlátva, hogy nincs menekülés, leszálla lováról, s kihúzta kardját, nekifordult Józsefnek, ki szótlan dühvel közeledett feléje.
- Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyú - kiáltá a pelyhetlen állú ifjoncra -, vagy kezed-lábad vagdaljam el?!
Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét, s közepén fogva a botot, merészen odalépett a vasba öltözött, ijesztő arcú vezér elé.
- Ejnye! Nem mégy el innen?! - ordítá az magánkívül, s kardjával hozzá vágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng, s az egyik végével úgy csapta félre a kardot, hogy csak úgy perdült, a másikkal pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak úgy kondult!
Megbódult az agya Trajtzigfritzignek ez ütésre, csak úgy bámult szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg. Pedig nem kellett azt keresni, mert József most két kézre fogta a botot, s úgy vágta derékon ellenfelét, hogy az csak végignyúlt a földön, a kard kiesett kezéből; meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire Zetelaky azt gondolva, hogy csak aléltan a lóhoz kötött kedvesét akarja meggyilkolni, reárohant, s lábával reágázolva, egy végcsapással leüté.
Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szétmaradoztak, csak egy, a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki. Hirtelen odafutott, s a tógánál fogva kihúzá a vízbe esett Karassiayt. Még akkor is fogták egymást Bórembukk-kal, csakhogy a diák még élt, de a labanc meg volt halva.
Ekkor Gerzson úr segélyével fellocsolván Klárikát, magához teríték szép szavakkal ájultából, s akkor mind a négyen térden állva hálákat adának az Úrnak a megszabadulásért.
Azon két fűzfa dorongot pedig, mellyel a két ellenséget leverték, az esetnek emlékére letűzték a patak medrébe, és Gerzson úr áldást mondá azokra, mint szintén József szerelmére is, kinek nem kellett többé perspektíván keresztül néznie Klárikát, ha látni akarta.
És ezen történetnek száz és ötven esztendeje immár, s a két fűzfa folyvást zöldül a víz medrében. Hajdan a kollégium kényelmes mulatólakot építtete e fűzfákhoz, hova kijártak szép nyári napokban a tanulók; elmondva egymásnak a regét a két fűzfáról, s elénekelve, hogy: "Erős várunk nekünk az Isten!"
